Bejegyzések

Bejegyzések

4. levél

Nincs hozzászólás Boli írásai

A Kék Hegyekben töltött pár hetes, magányos nomád barangolásomat egy telefonhívás szakította félbe. Erika hívott Blacktownból, arra kért, vigyázzak egy pár hétig a lányára, amíg ő dolgozik. Erikát még Budapestről ismerem már vagy tíz éve, van egy hétéves kislánya, Réka, együtt jöttek ki márciusban. Pénzük már fogytán, ezért Era bevállalt egy bejárónői melót, de a gyereket oda nem viheti magával, ezért kellene neki egy bébiszitter arra az időre. És erre nálam alkalmasabb ember nincs e Földön szerinte… Na, most ez így viccesen hangzik, de ezt a kislányt tényleg nincs ember, aki bevállalná… Senki nem bírja elviselni öt percnél tovább, az anyját is beleértve, eddig egyedül én voltam, aki szót értett vele… Hogyismondjamcsak, problémás kölök, enyhén szólva…, egyesek szerint indigógyerek, mások szerint egyszerűen pszichopata… Amúgy Réka már évek óta azt hangoztatja, hogy ő rossz helyre született, nem az Erát választotta anyjának, másnál kellett volna megszületnie, de fent hibázott valaki, ezért szenvednek most mindketten ebben az anya-lánya kapcsolatban. És az valóban igaz, hogy mindketten szenvednek, Erát teljesen kiborítja a kiscsaj, akinek mintha az lenne a küldetése, hogy megkeserítse az anyja életét. És itt jövök a képbe én, pár hetig vigyáznom kéne az ördögfiókára, minden költség állva + zsebpénz, csak hadd legyen egy kis nyugta az anyjának egy darabig… Na jó, egye fene, voltam én már úgyis minden, csak bébiszitter meg akasztott ember nem, ez utóbbi nem is lennék szívesen, de a szitterkedést szívesen kipróbálom, úgyis ideje lassan rákészülni az apaszerepre… Csak annyi kikötésem volt, hogy nem szívesen ülnék hetekig Blacktownban a gyerekkel, de szívesen magammal viszem a csavargásaimra, ha bírja a gyűrődést…

Ezt letesztelendő, először csak egy pár napra elvittem a gyereket a Kék Hegyekbe sátorozni, hegyet mászni, nomádkodni… Hát, mit mondjak, mintha erre született volna… Úgy ugrált a sziklákon, mint a zerge, mászott a fákra, mint a mókus, cikázott a sötét barlangban, mint a denevér, esténként meg úgy aludt, mint a mormota… Hát nem tök állat a kiscsaj? Pedig néha belevittem a sűrűjébe, nem nagyon kíméltem, de simán jött velem este is az esőerdőben, sőt az éjjeli barlangtúrán se nyafogott vagy hisztizett… Ez utóbbi kalandunk a Jenolan Caves-nél esett meg, ahova egyébként csak fizetős (és nagyon nem olcsó), csoportos barlangtúrákat szerveznek. Na persze ez még nem azt jelenti, hogy fizettem én is ész nélkül a jegyért, na azt azért nem… Megtaláltam én a kiskaput, szokás szerint… Elstoppoltunk a barlangokhoz, ott bóklásztunk a bejáratoknál, és látom ám, hogy a látogatók előbb a pénztárnál megveszik a jegyet, aztán a barlang bejáratánál várakoznak, míg jön a túravezető, aki lekíséri őket a mélybe. De a jegyekkel, úgy láttam, nem foglalkozik… Nosza, beálltunk mi is az egyik bejárat előtt gyülekezők közé, és mikor jött a guide, akkor szépen besétáltunk a többiekkel… Próbáltunk elvegyülni a sok szájtáti turista között, de ez kb. annyira sikerült, mint két töknek a dinnyeföldön… De szerencsére a félhomályban senkinek nem tűnt fel a két potyázó csöves a mosolyogva kamerázó japánok sűrűjében. (Persze itt is a távolkeleti szekció volt többségben, nem tudsz olyan helyre menni a Földön, ahol ne lennének jelen, de ha esetleg elvetődsz a Holdra, ott is tutira minden második kráter mögött egy kamerázó japán turistacsoport filmezi a semmit.) Mindenesetre mi is vidáman elvigyorogtunk velük, a bliccelők elégedett örömével. Aztán lent a barlangjáratokban szépen lemaradtunk a csoporttól, utálok csordában vonulni, mint a birkák… Megvártuk, míg a zajuk is teljesen elhal, aztán a néma csendben elindultunk felfedezőútra. Hatalmas csarnokokat összekötő járatokon kúsztunk-másztunk órákon keresztül, az aggteleki cseppkőbarlang egy külvárosi pince a Jenolan Caves-hez képest, mind méretében, mind fura sziklaalakzataiban… Aztán a felszínre kiérve láttuk a pénztárnál, hogy este 10-kor ún. szellemtúrát indítanak az egyik barlangba, ahol semmi jelzőfény nincs, csak a teljes sötétség… Felszerelést biztosítanak: egy speciális övet, mely egy hosszú kötélhez kapcsolva összefogja a túrázókat a vezetővel, meg egy fejlámpát, amit lent a mélyben bizonyos szakaszokon kikapcsolnak, és a töksötétben várják a szellemeket… Na most ide a belógás kizárva ugyebár, a felszerelés miatt, anélkül azért eléggé kilógnánk a sorból, de még jegyet se vehettünk, mivel kizárólag 14 éven felüli erős idegzetűeknek adtak jegyet, kiskorúak kizárva… Na persze ezek nem tudták, hogy az én hétéves Rékám maga az Ördög, nem fog maga alá piszkítani a félelemtől egy kis éjszakai túlvilági szellemjárástól… De hát nem volt mit tenni, a szabály az szabály, úgy tűnt, kimaradunk ebből a jó kis mókából… Hát egy frászt! Nem adtam fel olyan könnyen, este azért ott sertepertéltünk a barlangok bejáratánál, de majdnem mindegyik rácsos kapuval volt lezárva. De csak majdnem mindegyik… Mert az egyik nem volt belakatolva… Na, több se kellett, usgyi be! Volt egy kis mini-zseblámpám, avval bóklásztunk járatról járatra, aztán kikapcsoltam, és lőn sötétség… De az az igazi vakság, mikor az orrod hegyéig se… Láttunk is aztán mindenfélét, nem mindennapi élmény volt, főleg egy ilyen kis Luciferrel az oldalamon… Naná, hogy nem rezelt be, olyannyira nem, hogy pár óra múlva szépen be is aludt a sötétben, vihettem ki az ölemben… Ja, mert ha ez bealszik, akkor be van aludva, az Isten se kelti fel, tök kóma… De mindenesetre nálam jól vizsgázott a mi kis próbaidős Blue Mountains-béli túránkon, bírta a gyűrődést, nem nyafogott, nem hisztizett, úgyhogy kiállta a próbát, bátran nekivághattam vele egy nagyobb utazásnak. Így aztán egy szép napon elindultunk édeskettesben stoppal Sydneyből a 800 km-re északra, Brisbane alatt fekvő Byron Bay-be…

Byron Bay és környéke amolyan hippi-paradicsom, mióta itt vagyok Ausztráliában, már többen mondták, hogy ki ne hagyjam. A beachen rasztabrigádok ütik a dobot, fújják a didgeridoot, beljebb az esőerdőkben kommunákban élnek a civilizációból kimenekülő természethívők, a környéken érintetlen vadrezervátumok, nemzeti parkok, tavakkal, vízesésekkel, aborigin települések, ősi barlangok sziklarajzokkal… Szóval úgy éreztem, ez tényleg nekem való hely lesz és a kis kölök is biztosan élvezni fogja, nem úgy, mint a nagyvárost, ahol egy épeszű is könnyen bekattan egy idő után, nemhogy egy ilyen pszicho-gyerek… A stop könnyen ment, ki ne állna meg egy tündéri kislánynak, még ha egy ilyen nem túl bizalomgerjesztő figura is van vele, mint én?… Mindenkinek megesett a szíve rajtunk, felvettek, etettek, itattak, még ingyenszállást is kaptunk éjszakára, és két nap alatt fent is voltunk Byron Bayben… Szombat este érkeztünk, állt a bál ezerrel, a tengerparti kisvárost ellepték a hétvégére érkező szórakozni vágyó fiatalok, mindenhonnan szólt a zene, az utcákon jókedvű, bulizó arcok, a beachen a beígért raszta-dobosok, naná, hogy ott vertem fel a sátorunkat…

Aztán két nap alatt kiderült, hogy ez nem kimondottan az a hely, amire én vágyom, egyrészt sok a turista, nagyon felkapott lett a hely az utóbbi pár évben, akárcsak Goa Indiában, másrészt már nem lehet vadkempingezni a parton, a fizetős kempingek meg errefelé nem voltak túl olcsóak, legalábbis az én pénztárcámhoz képest, ezért úgy döntöttem, beljebb megyünk a hegyek felé, ahol nyugisabb… 80 km-re volt egy kis falu, Nimbin, jóformán csak hippik lakták. Itt találtuk meg végül az ideális helyet a tökéletes kikapcsolódáshoz. Nimbin és környéke Rainbow-region-ként ismert, a Lonely Planet útikönyv is írta, hogy az alternatív életmódot választó hippi-közösségek telepedtek itt le az utóbbi évtizedekben. 1973-ban az Aquarius Fesztiválra idesereglett többezer Szivárvány-gyereknek annyira megtetszett a környék, hogy sokan itt maradtak, előbb csak indián tipikben, kunyhókban, aztán vettek / építettek házakat, tanyákat, farmokat… Mára már komplett hippi-falvak alakultak ki, saját iskolával, kávézókkal, boltokkal, meg múzeumuk is van, ahol az aborigin- és kender-kultúra sajátos ötvöződését mutatják be. De van Kender Követség is (www.hempembassy.net), a marihuána legalizációjáért küzdő helyiek propaganda-épülete, egyben a termesztők és a fogyasztók boltja is, minden szükséges eszköz és hozzávaló kapható, a kendermagtól kezdve a növénytápon át a vízipipáig… A pipábavalót pedig a szomszédos coffee shop-ban árulják, fittyet hányva arra az apróságra, hogy Amszterdammal ellentétben itt mindez illegális, a könnyű drogokra ugyanolyan szigorú törvények vonatkoznak, mint mondjuk Magyarországon… De a Nimbint körüllengő kenderfüstről mintha nem venne tudomást a helyi hatóság, szemet hunynak az itteni szabadosság felett, olyannyira, hogy a minden májusban megrendezett kenderszüreti fesztivált is engedélyezik (Mardi Grass Cannabis Harvest Celebration & Parade: www.nimbinmardigrass.com ), sőt rendőrökkel biztosítják a háromnapos fesztivál helyszínét, elterelik a környékről az autókat a lovasrendőrök, hogy a vidáman füstölgő jónép (a rengeteg idelátogató érdeklődővel együtt kb. tízezer emberről van szó!) zavartalanul szórakozhasson az utcabálokon, felvonulásokon, koncerteken, kirakodóvásárokon, utcaszínházon stb…

És hogy-hogynem, úgy hozta a véletlen, hogy épp májusban vetett ide engem a Sors, úgyhogy volt szerencsém mindezt személyesen is átélni… Hát, hadd ne mondjam, milyen volt… Olyan parádét rittyentettek a helyiek, hogy a Riói Karnevál is elbújhat mögötte! Zöld kenderkosztümös cannabis-tündérek nyitották a felvonulást, hatalmas aborigin zászlóval tisztelegve az őslakosoknak (akik közül egyébként rengetegen részt vettek a menetben), 50-60 lány kenderleveleknek öltözve, de volt, aki csak zöldre festett meztelen testtel hirdette a szabadságot, aztán egy monumentális, kb. 30 méter hosszú, 1.5 m átmérőjű spanglit vittek vagy százan a fejük felett (cucc persze nem volt benne), raszta-dobosok nyomták a ritmust, naná, hogy muszáj volt nekem is kicsit beszállni… Addigra a rámbízott pszichopata ördögből egy kis hippi-tündért varázsoltam, a helyi piacon fillérekből felöltöztettem, indiai ruha, nepáli papucs, szivárványos fejpánt, még egy kis tündérszárnyat is tűztem a hátára, úgy vittem a nyakamban. Fotóztak is minket a fesztiválra érkezett bámészkodók, azt hitték, valami helyi hippi család vagyunk… A felvonulás után aztán kezdődtek a programok: utcaszínház, vetélkedők (mint pl. jointsodró verseny), koncertek… Itt ismét sikerült összehaverkodnom egy jó kis bandával, úgy hívják őket, hogy Wild Marmalade (www.wompacific.com/wildmarmalade). Mindössze három csákó, két ütős + egy didgeridoos, de olyan elementáris tribal-dance zenét nyomtak, hogy nyakamban a gyerekkel én is táncra perdültem, akárcsak a körülöttem állók többsége… Na jó, a táncraperdülés az én esetemben kicsit talán túlzás, inkább csak úgy komótosan totyogtam ide-oda, mint valami öreg indián, nyakamban a kacarászó szárnyas tündér-démonnal… Mivel közvetlenül a színpad előtt az első sorban adtuk elő ezt az érdekes koreográfiát, a zenekar is felfigyelt ránk és vigyorogva nyugtázta az igyekezetemet… Aztán buli után szóba is elegyedtünk, majd kipróbáltam egy-két dobjukat, aminek a vége az lett, hogy hajnalig jammeltünk és elhívtak ütőzni a másnapi koncertjükre… Na, az aztán szép muzsika volt… Addigra guberáltak valahonnan egy echte aborigin törzsfőnököt is, ágyékkötőben, kifestett testtel, dárdával, ahogy kell… Ő a színpad közepén táncolt, a zenekar hozta a szokásos extatikus dzsungel-punkot, na és persze én is ott voltam teljes harci díszben a balszélen, ütöttem a dzsembit, mint tót az anyját, és hogy teljes legyen a kép, a kis pártfogoltam, Réka is belibegett tündérszárnyakkal, angyali mosollyal, hogy tíz perc múlva már vicsorogva ugráljon az abo táncossal, mint az őrült… Mondanom sem kell, hogy zajos sikerünk volt, videóra is fel lett véve, állítólag ki is adják, lehet, nemsokára már ott figyelek az új Wild Marmalade DVD-n…

Rajtuk kívül még egy másik aussie (értsd: ausztrál) bandának is szeretnék reklámot csapni, ők a Rastawookie Sydneyből (www.rastawookie.com, www.myspace.com/rastawookie), reggae-t nyomnak, de megbolondítják egy kis hip-hoppal, funkkal, salsával, miegymással, kurvajók, nincs mese… Akárcsak a múltkor már említett új kedvencem, a Cat Empire (www.thecatempire.com), nem tudom, van-e fent a neten letölthető zenéjük, de ha van egy kis időtök, csekkoljátok le, megéri! Amúgy aki kíváncsi az ausztrál reggae-felhozatalra, annak ajánlom a www.ozreggae.com és a www.myspace.com/freedomsoundreggae oldalakat, jó kis csemegékre lehet bukkanni itt…

Na szóval, Nimbinben nagyon jól éreztük magunkat, és nem csak a Mardi Grass Ünnep három napja alatt, hanem végig a három héten át, mert végül annyi ideig maradtunk… Ebből egy hétig volt szerencsém kendert szüretelni, hiszen pont jókor érkeztem, aratás volt éppen, elkelt a munkáskéz, nekem meg a baksis… Választhattál: vagy 20 $-os órabér, vagy 15 $ , plusz egész napra sodornivaló zöld… Hát, vidám egy aratás kerekedett, annyit mondhatok… Az még külön bónusz volt, hogy bikinis spanyol traveller-csajok voltak többek között a munkatársaim… Na de alapszabály, hogy kolleginával nem kezdünk, főleg, ha már jegyben járunk mással… Úgyhogy maradt a szemlegeltetés… (Szinte kidülledt a jóllakottságtól…) Rékát meg a meló idejére leadtam a gyermekmegőrzőbe, ami egy hippicsalád farmja volt egy tucat lurkóval, úgyhogy egy idő után kórusban harsogott a ?Kiskecelányom…?-nóta a völgyben, mert a Réka folyamatosan magyarórát tartott nekik, úgyhogy jól elvoltak…
Aztán a meló végeztével bejártuk a környéket stoppal és gyalog, megmásztunk pár hegyet, bebarangoltunk néhány esőerdőt, beszereztünk egy tucat pióca- és pókcsípést…, nekem még egy light-os kígyómarás is jutott, csak úgy foghegyről odavetve, nem vettem komolyan a kis dögöt… ?Hát ez a giliszta meg mit matat a hátizsákodon, Réka?? Lazán, lábfejjel megpróbáltam lepöckölni, a gyereket óvandó, aztán nem győztem nyomkodni a vért a zsibbadó nagylábujjamon lévő két kis pöttyből (persze nekem is szandálban, mezítláb kell kígyókkal szteppelnem), villámgyors volt a kis dög! Na de korai lett volna még a Purgatórium, nekem meg különben se oda szól a jegyem (remélhetőleg), és főleg még nem most, van még dolgom bőven, ez csak amolyan figyelmeztetés lehetett, hogy tessék kicsit jobban vigyázni… Azóta minden kukacnak előre köszönök és tartom a három lépés távolságot, sose lehet tudni, mi lapul az ártatlan külső mögött…

Egyébként ? a kígyót is beleértve ? paradicsomi volt a környék, hát még a Rainbow Camp, ahol laktunk, az maga volt az Édenkert… A falutól húsz perc sétára, az erdő közepén egy tisztáson álltak a kunyhók, indián tipik, bungalók, sátorok, a tábor szélén patak csordogált, ami egy helyen kis tavacskává duzzadt, ez volt a fürdőhely, ahol meztelenül lehetett hűsölni a szikrázó napsütésben. A környező banánpálmákon, citrom- és narancsfákon színes papagájok és sárga bóbitás kakaduk repkedtek. Három fehér ló is fokozta az idilli hangulatot, akik szabadon legelésztek a kunyhók és sátorok között, sőt a nyitott konyha+étkező sátorba is besettenkedtek néha kaját guberálni… Nem egyszer a hátad mögé osontak és a vállad felett lazán beleettek az ételedbe, ami azért nem mindennapi élmény: lóval egy tálból cseresznyézni… A konyhát amúgy folyamatosan látogatták a környező erdő lakói, wallabik, oposszumok, wombatok… Kora reggel a sátorból ?egészségügyi félpercre ? kitámolyogva meg a kengurukat kellett félresöpörni, nehogy valamelyiket véletlenül levizeld a nagy ködben…

Hát itt tengettük a napjainkat kb. 50 hippivel, ebből 30 japán volt (én még ennyi japán rasztát az életben nem láttam), a többi vegyes felvágott, a polinéztől a zélandin át a magyarig… Ez utóbbiak csak mi voltunk ketten, de a Rékának köszönhetően pár nap múlva már az összes japán a ?Kiskecelányom?-at énekelte itt is… Egy Yumi nevű japán lánnyal annyira összebarátkoztak, hogy már eltervezték, utazzunk együtt hárman, a Yumi bérelt autójával bebarangolhatnánk Ausztráliát. Kecsegtető lehetőség volt, autóval lényegesen egyszerűbb és kényelmesebb bejárni ezt a hatalmas országot, és a Yumi kedves, mosolygós lány… Bár melyik japán nem mosolygós? Ezek itt meg főleg azok voltak, mert egész nap szívták a bongot (vízipipa), vigyorogtak is, mint a tejbetök, az amúgy alapjáraton is csík szemük még vékonyabb csík lett, hintáztak a függőágyukban és kórusban énekelték a Rékával, hogy ?hinta-palinta, régi Duna, kis katona, ugorj a Dunába, zsupsz!?… Na most ez egy negyedóráig még vicces is, de ezek elvoltak így egész nap, én meg ennél azért aktívabban szeretem tölteni az időmet, főleg, ha egy ismeretlen országot akarok megismerni… Úgyhogy inkább nemet mondtam Yuminak, kocsi ide, kocsi oda, lemondtam a további hintapalintázásról vele, és három hét után szedtem a sátorfámat, hónom alá kaptam a kölykömet (na ja, néha már a sajátomnak éreztem), és visszastoppoltunk Sydneybe.

Nem mintha visszavágytam volna a nagyvárosba, de időközben kész lett az új útlevelem, amit még másfél hónappal azelőtt igényeltem a sydney-i magyar konzulátuson keresztül, mivel a mostani passportom decemberben lejár. És nehogy már egy lejárt útlevél miatt kelljen télvíz idején hazamennem dideregni… És mivel a többszöri belépést és háromszor 6 hónapos tartózkodást biztosító vízumom első félévének lejárta vészesen közeledett, ideje volt utánajárnom, hogy hova tudnék a legolcsóbban átruccanni egy kis időre, hogy utána nemsokára visszatérve folytathassam ausztráliai kalandozásomat. Szóval visszastoppoltam a kölökkel Sydneybe, átadtam az anyjának épen, egészségesen, külsőleg-belsőleg némiképp átalakulva (bár félő, hogy a nagyváros és az anyja újra kiváltja belőle az őrületet), aztán felmarkoltam a nagykövetségen a vadiúj, ropogós EU-s útlevelemet (bizony ám, rajta van, hogy Európai Unió, meg szép bordó), aztán elkezdtem a neten szörfölni a különböző légitársaságok akciós repülőjegy-ajánlatai közt. Sydney-i ismerősömnel, Bijouval egy éjszakát a számítógépp előtt töltöttem édeskettesben (+ 1 üveg bor), mire megtaláltam a legtutibb utat… Szingapúr retúr, 400 $…, ilyen olcsó Új Zéland lett volna még, de mivel ott éppen tél van, oda majd kesőbb, most megyek az Egyenlítő alá, ott biztos nem fogok fázni…

Bijou segítségével meg is vettem a repjegyet az interneten keresztül (köszi, Bijou, nem felejtem, meg a hajnalig tartó borozgatásokat sem), aztán vonatra pattantam, és meg sem álltam Darwinig ? ugyanis onnan indult a gépem ?, ami Sydneytől röpke 78 órás vonatút… Az Indian Pacific-kel 24 óra Adelaide, onnan meg a legendás Ghannal zötyögtem még 54 órát… Azt hihetnétek, ennyi idő alatt szétuntam az agyamat, de nem. Egyrészt hihetetlen mozi ám, amit az ablakon keresztül látsz, ahogy átszeled az egész kontinenst, a legjobb természetfilm road movie-ba ágyazva…, másrészt legalább volt időm a naplómat írni, amit már hónapok óta hanyagoltam… Na, szóval hamar elrepült az a 78 óra, megérkeztem Darwinba, aztán a reptéren kiderült, hogy az a baromi olcsó szingapúri légitársaság, a Tiger Airways technikai okok miatt nem indítja azt a járatot, amivel mentem volna… Felajánlottak egy pár nappal későbbit, vagy visszafizetik a jegy árát. Ez utóbbit választottam… Addigra már volt ugyanis egy remek ötletem: Darwin kikötőváros, úgyhogy nincs más dolgom, mint lestoppolni egy hajót valahova Dél-Kelet Ázsiába, valami meleg helyre, és akkor még az útiköltséget is megspórolom… Tudom, kissé hihetetlenül hangzik. Pedig pontosan így történt…
De ez már a következő, malaysiai beszámolóm témája…

Darwin, Southern Territory, OZ, június, 35 fok, verőfény…

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close