Bejegyzések

Bejegyzések

5. levél

Nincs hozzászólás Boli írásai

Szingapúr, Malájzia

Hajót stoppolni nem is olyan nagy ördöngősség, mint ahogy első hallásra tűnhet. Na persze nem úgy kell elképzelni, hogy feltartott hüvelykujjal kapaszkodunk egy bólyába az óceánban a Horn-foki elágazásnál, körülöttünk cápák köröznek, mi meg szép lassan megpimpósodunk, mire arra vetődik egy halászbárka. Nem, ennél jóval egyszerűbb a megoldás. A startállomásként kiszemelt kikötőben szépen fel-le sétálgatunk, és az indulásra készülődő hajók kapitányait meginterjúvoljuk, hogy merre lesz a menet. És ha nem hajt el egyből a büdös francba (nem fog, meglepően barátságosak ezek a vén tengeri medvék), és még az útirányunk is egyezik, akkor az esetleges ingyenfuvarért cserébe felajánljuk két dolgos kezünket. A hajókon általában mindig akad munka, a legtöbbször már indulás előtt lehet pár napig festeni-mázolni, lakkozni, javítgatni, felkészíteni az útra a ladikot. Útközben meg a konyhán lehet segédkezni, meg takarítgatni itt-ott, vagy a fedélzetről pecázni ebédrevalót. Na persze nem a nagy luxus óceánjárókra gondolok, azokra azért nem lehet csak úgy felkéredzkedni, de a kisebb magánhajók, jachtok, halászbárkák, maszek teherszállítók szívesen alkalmaznak stoppos ingyenmunkásokat, megspórolva így a munkabért.

Erre a szuperolcsó utazási módra (tulajdonképpen egy vasadba se kerül) a tippet még évekkel ezelőtt egy öreg hippi travellertől kaptam Spanyolországban, aki így utazta be a fél Világot ingyen, Polinéziától Jamaicáig, a legszebb egzotikus helyeket is bejárva. Még akkor elhatároztam, hogy ezt alkalomadtán én is megpróbálom, és hát el is jött az alkalom, hiszen ott álltam Darwinban, Észak-Ausztrália kikötővárosában, nyakig a pácban, mivel a szingapúri repülőjáratomat törölték, nekem pedig sürgősen ki kellett lépnem az országból, mert már a végét járta a hat hónapos tartózkodási időm, amit egyébként egy ki-belépéssel újra lehet indítani. Ez is volt a célom. Úgyhogy becéloztam a kikötőt, körbeudvaroltam egy tucat hajóskapitányt (?Hú de pompás kis cirkálója van, hány csomóval megy?… És merre is?… Aztán evett-e már világhírű szegedi halászlevet? Nem? Hát csak mert én olyat tudok ám főzni, hogy a hal adja a másikat…?), és hamarosan sikerült is lyukat beszélnem egy ínyenc góré hasába, aki a beígért gasztronómiai gyönyörök fejében biztosított nekem egy ingyenfuvart Szingapúrba. Mert hogy épp’ oda szállított pár konténer mezőgazdasági gépalkatrészt. Vagy bálásruhát. Vagy mittudoménmit?, a franc se értette, mit motyogott a szállítmányról, olyan érthetetlen ausztrál matróz-szlenget nyomott néha. Vagy csak nem akart beavatni a gyanús fehér port tartalmazó konténerei titkába. De végülis nekem aztán édesmindegy, hogy traktorkereket vagy kiskosztümöt, esetleg nullás lisztet szállít, lényeg, hogy engem is elvisz ingyen és bérmentve.

Másnap aztán már indultunk is, rajtam kívül volt még három maláj, két szingapúri meg két kínai matróz (na ja, az olcsó ázsiai munkaerő), két ausztrál segédtiszt és egy zélandi maori szakács. Mert persze a kapitány nem bízott semmit a véletlenre (meg rám), főleg nem az étkeztetést. Nem szakácsnak szánt, hanem amolyan mindenesnek, ha pl. kifolyt az olaj a gépházban, akkor azt természetesen én takarítottam fel, márpedig az olaj mindig kifolyt, vén csotrogány ladik volt az, nem cirkáló. És persze ne valami romantikus vitorlás kalózhajót képzelj el (bár én annak képzeltem), azok az idők már sajna elmúltak. De nekem ez így is romantikus volt, szelni az óceánt, a fedélzeten a korlátba kapaszkodva dacolni a széllel, bámulni a fel-felbukkanó játékos delfineket, meg kenyérdarabokat dobálni a fejem felett vitorlázó sirályoknak. Na és persze végre igazi elő cápát látni, ahogy az uszonya hasítja a vizet. És dúdolni hozzá a vésztjósló csellószólamot a Cápa című filmből. Aláfestésként meg hallgatni az egyik ? sárgáról falfehérre váltó ? tengeribeteg újonc kínait, amint a korláton áthajolva okádik a habok közé egy habosat. Na jó, ez utóbbi nem volt annyira romantikus.

Amúgy a meló se volt vészes, a konyhán kuktáskodva meg annyit ehettem, amennyi belémfért (meg az összes zsebembe), és persze a főzési tudományomat is sikerült azért néha megvillantanom. Azt azért nem mondom, hogy a halászlevem világszám volt, de ahhoz képest, hogy életemben először kotyvasztottam ilyet, egész ehetőt improvizáltam. (Na igen, csak blöfföltem a felvételnél a kapitánynak, pörköltben viszont tényleg jó vagyok.) Az ázsiai személyzet kifejezetten dicsérte, mivel jól megchilliztem, az meg nekik nagyon bejön, nem úgy, mint az ausztráloknak. Hát ők mondjuk nem is nyalták meg a tíz ujjamat utána, hanem csak forgatták a szemüket kivörösödő arccal levegő után kapkodva, azt hitték, megmérgeztem őket, már majdnem kést rántottak, ahogy tisztességes matrózéknál szokás. Azért pár nap múlva náluk is sikerült a renomémat helyrehoznom egy pöpec csirkepörkölttel, amit óriási akaraterővel megpróbáltam nem túlchillizni (úgy kellett egyik kezemmel lefognom a paprikát szóró másikat), így aztán a kapitány és a segédtisztjei is meg bírták enni. Persze az ázsiaiakkal a mi adagunkat utólag azért megerősítettük, hogy csak úgy füstölt. Akárcsak másnap a budi. Nekem mondjuk már aznap, én nem cipelem sokáig magamban az ételt. Épp csak átforgatom. Ez a karcsúságom titka. Most elárultam a receptet. Fogyókúrázók, figyelem! Nem kell koplalni, csak egyetek mindenhez sok chillit! És szarjatok a diétára! Sokat szarjatok! Uff, beszéltem.

Na de ne kalandozzunk ennyire más vizekre, maradjunk egyelőre még az Indiai-óceánnál, ahol majd’ egy hétig szeltem a habokat, az indonéz szigetvilágot érintve a Maláj-félsziget felé. Az ausztráliai utam eddigi féléve se volt tele szürke hétköznapokkal, nem volt kifejezetten dögunalom, de most aztán tényleg kalandfilmben éreztem magam, néha kifejezetten ?Karib-tenger kalózai? feelingje volt a dolognak. Ezt az érzést csak erősítette, hogy a hajón mindenki Johnnynak szólított, mert szerintük tisztára úgy nézek ki, mint Johnny Depp a kalózos filmben, főleg a becsiccsentett Sparrow kapitányt alakítom nagyon jól állítólag. Hát én nem tudom, hová tették ezek a szemüket, szerintem a hasonlóság a rasztahaj-fejkendő-ékszerek viselésében ki is merül, de részemről a megtiszteltetés, ha az én deformált ábrázatomban Johnny Depp-es sármot vélnek felfedezni egyesek. Mindenesetre kezdtem beleélni magam Jack Sparrow szerepébe, fürkészve kémleltem távcsővel az óceánt, aztán jó alaposan meghúztam a butykost. Az nagyon ment, na már nem a fürkészés (bár az is), hanem butykost meghúzni, azt nagyon tudok, abban kifejezetten jó vagyok, ezt bátran állíthatom. A maláj matrózokat is sokszor az asztal alá ittam, pedig ők se kismiskák, nekem elhihetitek.
Aztán egyszer csak véget ért a vidám matrózélet, megérkeztünk Szingapúrba. Ami első látásra nem kifejezetten egy idilli trópusi paradicsom benyomását kelti, mint Fiji vagy Tahiti. Hát nem, Szingapúr igazándiból egy modern nagyvárosnak tűnik első ránézésre. Aztán másodikra is. Mert Szingapúr tulajdonképpen egy modern nagyváros. Egy városállam, ami mindössze egy 45×25 km-es sziget a Maláj-félsziget alsó csücskén. És ezen a nagy magyar Alföldünknél kisebb országban majd’ 4,5 millióan élnek, javarészt kínaiak, malájok, indiaiak. Szóval nem sok esélye volt annak, hogy egy ?Robinson a lakatlan szigeten? jellegű kalandfilmben érezzem most majd magam akár egy percig is. Pedig mégis nagyjából ez az érzésem volt kb. másfél hétig, ugyanis mindjárt első nap rátaláltam arra a kis szigetre, amit még a Lonely Planet útikönyvből néztem ki, mintegy kimenekülési alternatívát a modern, urbanizált Szingapúrból. Itt jegyzem meg, hogy minden leendő utazónak melegen ajánlom a hasonszőrű hátizsákos vándormadarak által írt útikönyvsorozatot (pár kiadványában már az én beküldött jótanácsaim is szerepelnek, amikért cserébe tiszteletpéldányt szoktak küldeni), én lehetőleg minden utamra beszerzem az adott országról szóló kiadványukat, így aztán már olyan hasznos információkkal és tippekkel érkezek a nagy ismeretlenségbe, mint pl. hol és mikor vannak a bolhapiacok, gyümölcs- (és egyéb!) szüreti melók, merre tudom elkerülni a drága és zsúfolt turistaparadicsomokat, melyik hegyen találok hippikommunát vagy buddhista kolostort, ahol egy ideig megpihenhetek, vagy éppen ? mint jelen esetben is ? a drága hotelekkel telezsúfolt Szingapúrban hol tudok ingyen elsátorozni egy szinte még érintetlen, vadregényes szigeten. A megfejtés: Pulau Ubin. Így hívják azt a Szingapúrhoz tartozó kis szigetet, ami húsz perc hajókázásnyira van Changi Village kikötőjétől. A sziget persze azért távol áll a lakatlanságtól, de a nagyvárossal szemben egy teljesen korrekt, barátságos ázsiai falusi miliője van, saját kis dzsungellel, tavakkal, pár kunyhóval, néhány biciklikölcsönzővel, meg egy rendőrséggel. Igen, meg is lepődtem először, hogy minek ide rendfenntartó erő, mikor a bűnözés még tyúklopás-szinten se volt jelen, de aztán kiderült, hogy az állomány továbbképzése meg üdültetése a kihelyezett helyőrség fő profilja. Meg az idetévedt hülye turisták pesztrálása. Abban elsőosztályúak voltak.

Ahogy a szigetre tettem a lábam, mindjárt egy udvarias figyelmeztető tábla fogadott, hogy a hosszabb tartózkodást kéretik a helyi örsön bejelenteni. Kissé szorongva kopogtattam be hozzájuk, hiába no, a magyar beidegződések, fekete macskát vagy rendőrt látni rossz ómen, de minimum egy kekeckedő igazoltatás. Meg egyébként is, Szingapúrban állítólag nem nézik jó szemmel a rasta-hippiket, pár éve még előfordult, hogy egy-két loboncos traveller frizurája némi fazonigazításon ment át a túlbuzgó helyi szervek dolgos keze által, vagy egyszerűen be se engedték a határon a hosszúhajúakat. De hál’ Istennek, ez már a múlt, erről hamarosan személyesen bizonyosodhattam meg, mikor egy szép, üdén mosolygó, egyenruhás rendőrnő szívélyesen fogadott, és kedvesen ellátott jótanácsokkal ? mint gondos anya a hülye fiát ?, hogy hol érdemes sátort vernem, hol találok tűzrakóhelyet, hol ne igyak csapvizet a szigeten (szerintük sehol, mert az európai gyomornak túl szennyezett), melyik tóban ne fürödjek, ha kedves az életem (valami mérgező tüskéjű hal ott a bakter), és kitől lehet a faluban a legjobb spanglit venni. Na jó, ez utóbbit, azt hiszem, talán mégsem mondta, de már ezen se csodálkoztam volna, mert annyira segítőkész volt. Úgyhogy hamar összecimboráltam az egész állománnyal, olyannyira, hogy állandóan hozzájuk vittem feltölteni a fényképezőgép-elemeimet, és olyankor mindig megkínáltak gyümölccsel, üdítővel, hellyel-közzel.

Amúgy néhány jótanácsuk kissé eltúlzott óvatoskodásnak tűnt utólag, mert pl. az ivóvízzel semmi gondom nem volt, miután láttam, hogy a helyiek is isszák, én is avval oltottam a szomjamat. Na persze az én chillin edződött gyomrom már az indiai zavaros vezetékes vizet is bevette gond nélkül, amitől a turisták általában egytől hat hónapig tartó akut fertőzéses hasmenést szoktak kapni. A tóban meg naná, hogy fürödtem, miután egy ott lubickoló, vigyori maláj srác megmutatta, hogyan kell távoltartani a szúrós halat. Egyszerűen csak csapkodni kell a víz felszínét magad körül. Megjegyzem, ez a technika krokodilokkal és cápákkal szemben hatástalan, sőt, éppenhogy odavonzza a fenevadakat. Itt viszont, ebben az esetben valóban bevált, egy árva tüskéshal se próbált kikezdeni velem, de mivel a csapkodásommal szerintem egy kétségbeesetten kapálódzó fuldokló benyomását keltettem, ezért mindig ügyeltem arra, hogy ezen attrakcióimat ne a nagy nyilvánosság előtt kövessem el, tehát lehetőleg egy büdös lélek se legyen a közelben. Ami egyébként nem volt nehéz, mert nem volt az a kimondott tolongás a tóparton (ahol mellesleg a sziget legjobb táborhelyét találtam meg, pazar kilátással az óceánba lemerülő napra és a tó mögötti dzsungelre egyaránt), hétvégére jöttek ugyan városi iskolások piknikezni (körbecsodáltak, mint egy messzi távolról idetévedt hajótöröttet, ott is hagytak nekem egy rakás kaját mindig, nehogy véletlenül éhen haljak), de hétköznap csak az én újdonsült kis barátom, Shuman jött le meló után pancsolni egyet.
Ilyenkor ? miután egy kivájt kókuszhéjjal kivízilabdáztuk magunkat ? kifeküdtünk a partra, megkínált helyi füstölnivalóval, aztán késő éjszakába nyúló, bensőséges hangulatú beszélgetéseket folytattunk. Mindig kért, hogy meséljek az útjaimról, merre jártam, mit láttam, aztán csillogó szemmel hallgatta a beszámolóimat, és vágyakozó szemmel nézte az óceánt. Ő még nem volt sehol a Nagyvilágban, leszámítva a kis maláj szülőfalujából Szingapúrba vezető utat, amit egy éve tett meg. Akkor jött ide, hogy szerencsét próbáljon, hogy pénzt keressen, mert otthon a hat testvérével nagyon szűkösen éltek. Azóta itt dolgozik a szigeten, amolyan mindenes, karbantartó, kertész, erdész, favágó. Gyűjti a pénzt, hogy támogathassa a családját, jövőre hazalátogat, és kihozza az egyik testvérét is. Mikor meghallotta, hogy innen Malajziába készülök dzsungeltúrázni, lelkemre kötötte, hogy feltétlenül keressem fel a szülőfaluját, megadta a családja címét is, Tanam Negar dzsungel, Keniam falu, a szent oltárfától jobbra a harmadik kunyhó, ahol a fekete kecske legeli a nővérei száradni kiaggatott szoknyáit. Az egyik lányt el is vehetném feleségül szerinte, ha már ott vagyok, mert akkor kettős állampolgárként egyből ingyen kapna útlevelet, amúgy meg évekig kell várniuk egy drága passzusra. Hát, evvel már elkéstél barátom ? mondtam neki ?, van már menyasszonyom (akkor még nem is sejtettem, hogy már nem sokáig!), de ő ettől függetlenül ragaszkodott hozzá, hogy felkeressem őket, megtisztelném vele, úgyhogy szavamat adtam, elviszem az üdvözletét a családjának.

De addig előbb még itt volt nekem Pulau Ubin meg Szingapúr, úgyhogy nem sokáig henyéltem a tóparton, mozgósítottam magam, és felfedező körútra indultam. Első lépésként a mozgósításomat oldottam meg egy igen ügyes húzással, amiért utólag vállon is veregettem magam nagy megelégedésemben. Ugyanis miután a biciklikölcsönzőknél hosszas alkudozás után is a 10 dolláros (1 szingapúri $ = kb. 120 forint) napi tarifánál nem tudtam kedvezőbbet kiharcolni (ami egyébként már önmagában egész jó eredmény volt, hiszen 3-5 $/órás kölcsönzési díjról indítottak), stratégiát váltottam, és felajánlottam, hogy megveszem a legszakadtabb bringájukat. Sikerült is az egyik 40 $-ért felkínált kétkerekűt 20 $-ra lealkudnom és elvinnem, tehát kétnapi kölcsönzési díjért volt egy bringám örökbe. De a hab az volt a tortán, hogy másfél hét múlva, mikor továbbindultam Malajziába, eladtam a biciklit 30 $-ért egy másik kölcsönzőnek. Amúgy ezt már Indiában is eljátszottam annak idején, ott Goában vettem 500 rupiért egy lelakott bicajt egy kölcsönzőtől, aztán egy hónap használat után 600-ért továbbpasszoltam. Hja kérem, alkudni tudni kell. Ezt a képességemet egyébként az ázsiai és marokkói útjaim során olyannyira tökélyre fejlesztettem, hogy pl. egy 400 dirhamos marokkói dzsembit (kézidob) pár órás, teázással, vízipipázással és közös dobolással tarkított alkudozás után a kereskedő örömmel odaadott 50 dirhamért meg egy használt walkmanért, amit előző nap találtam a beachen. És még hálás is volt, hogy milyen kellemes napot szereztem neki, mert abban semmi örömét nem leli, hogy egy hasonló dobot egy perc alatt elad 1000 dirhamért az első betévedt hülye gazdag amerikai turistának, mint ahogy meg is tette, míg velem kedélyesen alkudozgatott. De olyan is volt, hogy végül ingyen kaptam meg egy pakisztáni bazárban a kiszemelt inget, de a legemlékezetesebb, mikor egy indiai kolduskölyköt lejmoltam le. Pont egy Shiva-templomnál ettem jóízűen az ingyen osztott ételt, mikor odajön egy kissrác, hogy adjak neki egy rupit chapatira (lepénykenyér), mert éhes. Azanyádúristenit, itt osztják öt méterre az ételt, mindenki annyit ehet ingyen, amennyi beléfér, és akkor jössz nekem evvel az éhezek-dumával!? Fogadjunk, hogy már egy egész vagyont összekoldultál, na, mutasd csak a zsebed, mennyi pénzed van, és nézd meg, mennyi van az enyémben, ki van jobban rászorulva? És valóban, miután kiforgattuk a zsebeinket, kiderült, hogy a kölök sokkal jobban áll anyagilag, mint én. Na látod ? mondtam ? én vagyok a szegényebb, úgyhogy Te adjál nekem egy rupit. A kissrác szó nélkül, korrekt módon a kezembe nyomott egy rúpiát, aztán még távolról visszanézve láttam, hogy ott áll megdermedve, értetlenül, sehogy se fért a fejébe, hogy koldus létére mégis őt lejmolta le egy hülye fehér ember, feje tetejére állt a Világ.

Na de hagyjuk most az én kis indiai koldusomat ? aki, remélem, azért azóta magához tért a sokkból, és palira veszi a gazdag balekokat ?, és guruljunk tovább, immár két keréken, a szingapúri vonalon. Először a kis szigetemet kerekeztem körbe, aztán keresztül-kasul, vegül két nap után már majd’ minden lakóját személyesen ismertem, nem volt nehéz, voltak vagy százötvenen összesen. Ebből kb. tizenöt buddhista szerzetes, akik egy kis erdei kolostorban laktak, és akik többszöri látogatásom után már ott marasztaltak éjszakára is, úgyhogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már ott is lakom, együtt étkezem, fekszem, kelek velük, résztveszek a közös reggeli és esti meditációkon, és még az eleinte bizalmatlan házimajmuk is teljesen elfogadott és befészkelte magát a vállamra egész napra. De mielőtt kopaszra borotváltak volna és bordó csuhát adtak volna rám, még időben észbekaptam, tán még nem most kéne szerzetesnek állnom, úgyhogy pár nap után ? megköszönve a szíves vendéglátást ? odébbtoltam a bringámat. Amúgy is ideje volt körülnéznem Szingapúrban is, úgyhogy a cuccomat sátorostól, biciklistől, hátizsákostól hátrahagyva, egy tarisznyával + kulaccsal áthajóztam a kis szigetről a nagy szigetre egy átkelőkompként is üzemelő halászbárkával.

Először a város tisztasága lepett meg, még egy eldobott csikket se láttam sehol, a szemetelésért hatalmas, 500-1000 $-os pénzbírságot (1000 $ = kb. 120 ezer Ft) kilátásba helyező figyelmeztető táblák úgy látszik, megtették a hatásukat. Vagy csak egyszerűen nem szeretnek szemétdombon élni, és ügyelnek a tisztaságra, van ilyen. Bár az talán már túlzás, hogy a rágógumi pl. ki van tiltva az országból, tilos behozni, birtokolni, sőt még rágni is. Ezt a törvényt azután hozták, miután egy időben a városi buszok és metrószerelvények ragadtak a használt rágógumiktól. Mellesleg nemhogy kutyaszart, de kóborkutyát meg macskát se láttam az utcákon kódorogni, csak nem megeszik őket? Sose lehet ezeknél a ferdeszeműeknél tudni. Le is teszteltem gyorsan egy étkezdét, ahol ? miután jól belakmároztam 2 $-ért ? megállapíthattam, hogy házikedvenceket sem sülve, sem főve nem szolgálnak fel, viszont a chillivel nem spórolnak (jó pont), és egy csésze leves grátisz jár minden étel mellé (még egy jó pont), valamint minden asztal mellett egy hatalmas, hajóturbina méretű ventillátor hűsíti a vendéget (csillagos ötös). Ugyanis hiába ültem kint a kerthelyiségben, olyan fullasztó hőség volt, hogy a rajtam lévő vékony, szellős ruha is tocsogott az izzadságtól. Ilyen durván nem éreztem a trópusi klímát még Indiában sem, pedig ott sem fagyott be a seggem, de az itteni (90 %-os!) páratartalom elképesztő volt. Már első éjszaka is, mikor a sátorban pucéron úsztam az izzadságomban (+32 fok ágyékban!), többször kimentem éjjel megmártózni a tóban (nagy ívben szartam le a tüskéshalat), de akkor meg a moszkitók kezdtek kóstolgatni. Úgyhogy kellett pár nap, mire nagyjából hozzászoktam a klímához. Viszont a városi buszokon olyan szinten megy a légkondi, hogy már csak hűsölni is érdemes felszállni (öt perc alatt rád is fagy az átizzadt póló), és még angol nyelvű TV is szórakoztatja az utasokat (itt jegyzem meg, hogy mindenki beszéli az angolt!), ülőhely is mindig van, úgyhogy megéri az árát (1$). Na ja, ha már egyszer lógni nem lehet (a sofőr adja a jegyet felszálláskor), akkor legalább legyen nívós a szolgáltatás.

Azért persze még így se vittem túlzásba a buszozást, 10-15 km-es távolságokig inkább a jól bevált gyaloglást választottam, így barangoltam be az Indiai- és a Kínai-negyedet is, egy-egy non-stop éjjel-nappali túra alkalmával. Mindkét környék tömve utcai étkezdékkel és bazársorokkal, buddhista és hindu templomokkal, szentélyekkel, úgyhogy elvoltam, mint Rozi a moziban. Megnéztem, megszagoltam, megkóstoltam, megfogdostam mindent, amit csak lehetett, készítettem többszáz fotót, begyűjtöttem többszáz mosolyt, és ezúton szeretném eloszlatni azt a tévhitet, amit még a Lonely Planet útikönyv is sugallt, miszerint a Chinatown és Little India sötétedés után veszélyes területté válik az arra tévedt fehér ember számára. Ilyenkor ugyanis még a rendfenntartó erők is eltűnnek, előkerülnek az alvilági figurák, és jaj annak a turistának, aki a kezük közé kerül, jobbik eset, ha csak a pénzétől fosztják meg. Hát, jelentem alássan, a kínai alvilág meglepően barátságos volt irányomban, de ugyanezt elmondhatom az indiai haramiákról is.

Chinatownban még sikert is arattam a pólómmal, amit aznap délelőtt a bazárban kaptam ajándékba egy kínai árustól. A csinos eladólány előbb a hajamat csodálta meg, aztán tíz perc baráti csevej után (honnan jöttem, hova megyek és minek) megkérdezte, melyik kiakasztott pólója tetszik. Mindegyiken egy-egy kínai írásjel volt, az egyiket már messziről kiszúrtam, rámutattam, erre leakasztotta és mosolyogva átnyújtotta. Ajándék ? mondta ? annak, akit megillet. Ez az utolsó darab belőle. Mi van ráírva? ? kérdeztem. Az, hogy ?Bátor? ? válaszolta ?, majd két tenyerét a melle előtt összeérintve meghajolt és további jó utat kívánt. Nos, ebben a ?Bátor? feliratú pólóban grasszáltam éjjel a Kínai-negyedben, csoda, hogy nem kötöttek belém? Hát, csoda, hogy nem kötöttek belém!

Mindenesetre izgalmas kis estéim voltak, és ezek még csak fokozódtak, miután egy szép napon felkerekedtem, és folytattam az utamat Malajziába. (Muszáj volt indulnom, várt egy kis munka Ausztráliában az Uli haverjánál, így is mindössze két hetem maradt visszaindulásig, akkorra kaptam olcsó repjegyet Szingapúrból Darwinba).

Induláskor Pulau Ubinban Shuman lekísért a partra, könnyes szemmel átölelt, és a kezembe nyomott egy a családjának írt levelet, amiben engem is beajánl, azt mondta, ha ezt kézbesítem, akkor nagyon meleg fogadtatásra számíthatok. Remélem, nem azt írtad bele ? próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni ?, hogy ?Drága szüleim, ezúton küldök egy kis ennivalót, főzzétek jó puhára ezt a fehérembert és fogyasszátok egészséggel, jó étvágyat hozzá!?, és a meleg fogadtatás egy fortyogó üstben ér véget számomra. Már látom is magam előtt az otthoni Rockinform gyászjelentését: ?Az üstdobos egy üstben végezte a maláj dzsungelben.? Ezen még jót nevettünk utoljára, aztán beugrottam az éppen induló kis halászbárkába, és miközben búcsút intettem a parton integető Shuman egyre távolodó alakjának, jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy milyen kellemes meglepetést szerzek majd neki, mikor megtalálja a búcsúzáskor zsebébe csúsztatott Zippo-öngyújtómat. Állandóan a széltől elalvó gyufáival szerencsétlenkedett rágyújtáskor, és mindig elismerően forgatta a kezében a Darwinban vásárolt szélbiztos öngyújtómat. Hadd örüljön neki, majd veszek magamnak másikat.

Félóra múlva már a szingapúri Changi Village kikötőjében voltam, innen indult a hajóm Malajziába. Hát, a hajó az talán túlzás, ez is egy lestrapált halászbárka volt, és a menetrend összeállításán se agyaltak túl sokáig, akkor volt indulás, ha összegyűlt tizenkét utas. Ez egyébként bevett szokás errefelé, a legtöbb átkelőhajó ezt alkalmazza, de persze ha a sietősebb utasok kellő létszám híján összedobják a tizenkét menetjegy árát, akkor minden további nélkül startol a bárka, akár egy utassal is. Mindössze 45 perc alatt át is értünk Malajziába, Tanjung Belangkur kikötőjében egy barátságos kis üdvözlőtábla fogadott, melyen halálfejjel nyomatékosított figyelmeztetés adta mindenki tudtára, hogy itt a kábítószer-birtoklásért és -csempészésért halálbüntetés jár. Nem egy feledékeny turistát végeztek már ki Malajziában, mert erről az apróságról megfeledkezett, de a szerencsésebbek ?megúszták? 30 év börtönnel + 20 botütéssel, már ha ez utóbbit egyáltalán túlélték. Úgyhogy minden (arra hajlamos) átutazónak érdemes határátlépés előtt kiforgatni a saját zsebeit, mert egy ott felejtett, félig szívott füves cigi is végzetes következményekkel járhat. Szigorú motozásra számítottam, de rám se hederítettek, csak pecsételtek egyet az útlevelembe, és már mehettem is.

Úti célom a Pahang tartományban 4343 négyzetkilométeren elterülő Tamau Negara Nemzeti Park volt, mely egyben a Világ legősibb dzsungele is, kb. 130 millió(!) évvel ezelőttre datálják a keletkezését, túlélte a jégkorszakokat is, remélhetőleg a pár ezer éve a Földön élősködő emberiség se fogja tudni tönkretenni. A folyókkal, vízesésekkel, barlangokkal, 2000 m-es hegyekkel tarkított, burjánzó esőerdő mintegy 600 elefántnak és 250 tigrisnek ad otthont, emellett számtalan leopárd, medve, tapír, gibbon és makákó is itt éli háborítatlan életét, nem beszélve az olyan különlegességről, mint a ?monitor lizard?. Ez az ősgyík-leszármazott varánusz elérheti a 2 m-es hosszúságot is, élmény lehet egy ilyen figurával összefutni a dzsungel mélyén. De akár belebotolhatunk egy impozáns rinocéroszba vagy egy termetes pythonba is, ez utóbbi egyes példányai a 10 m-t is meghaladhatják, a mindössze pár méteres kobrákat, viperákat már nem is említem. És hogy még izgalmasabb legyen a dolog, bennszülött törzsek is vadászgatnak errefelé. (Amit csak nekik engedélyez kivételesen a kormány, egyébként tilos.) No, nem fehéremberre ? mint annak idején a szomszédos Borneo maláj őslakosai ?, hanem csak a helyi vadállományból töltik fel az éléskamrájukat. Ugyanis néhány itt elszórt faluban még az évezredes hagyományok szerinti nomád élet folyik, gyűjtögetés, vadászat, halászat. Esti tévézés helyett pedig a messziről jött idegen furcsán előadott történetein szórakoznak, aki a nyelvi nehézségeket áthidalandó, vicces pantomim-játékkal adja elő mondanivalóját. Bár ez utóbbi lehet, nem általános jelenség, és csak velem esett meg, mikor Shuman szülőfalujában töltöttem egy felejthetetlen hetet. Kis maláj barátom családja ugyanis ? mit ad Isten ? a Tahan Negara-i dzsungelfalvak egyikében, Keniamban lakott, amit két nap vonatozás, buszozás, stoppolás és csónakázás után találtam meg. Kis távolságokon az autóstop meglepően jól működik Malajziában, az iskolabuszok pl. mindig megállnak, és olyankor a nebulók kíváncsiskodva körbezsongják az idegent, villogtatva angoltudásukat. Szerintem házifeladatnak is azt kapják, hogy minél több turistával kontaktoljanak az angol nyelv gyakorlásának céljából, mert engem pl. lépten-nyomon elkaptak a diákok az utcán, bármerre is jártam, és olyankor előzékenyen a segítségemre voltak, még ha nem is szorultam rá általában. Szórakoztató volt.

Utam utolsó 80 km-ét Keniamig a Tembeling folyón hajózva tettem meg, betekintést nyerve így jó néhány partmenti bennszülött falu életébe. Halászó férfiak, ruhát mosó asszonyok, háziasított elefántokat és vízibivalyokat fürdető, pancsoló gyerekek integettek lelkesen, úgy tűnt, csak nem fogom fazékban végezni ilyen barátságos környéken, bár lehet, csak a friss élelmiszerutánpótlásnak örültek személyemben. Errefelé egyébként ? tömegközlekedés híján ? bármelyik halászbárkát leinthetjük a partról, 1-2 ringgitért (ez a maláj pénz, 1 ringgit = kb. 70 Ft) szívesen elvisznek bármeddig a dzsungelt átszelő sűrű folyóhálózaton.

Shuman családjához végül a támpontként megadott fekete kecske vezetett el, szó szerint, mert mikor a falu szélén partot értem, egy épp ott szomját oltó fekete jószág indult el a kunyhók felé, hívogatóan hátrapillantgatva felém, úgyhogy követni kezdtem, és nemsokára valóban ott álltam a Shuman-família piciny birtokán. Mintha a család kecskéje csak elém jött volna le a partra. Figyelmes jószág, szívembe is zártam rögtön. Akárcsak a család összes tagját, akik nemcsak hogy nem főztek meg vacsorára, de olyan nagy szeretettel fogadtak, hogy a tiszteletemre még az egyetlen kecskéjüket is majdnem levágták, alig bírtam lebeszélni őket, hogy azt azért ne már, a kecske az haver. A fiúktól hozott levélnek nagyon örültek, nem kevésbé nekem, az egész család szinte körülrajongott, nem győztem kapkodni a fejem egyikről a másikra, épp tizenegyen voltak, mint egy focicsapat, Shuman szülei, nagyszülei, egy húga, két nővére, két öccse és egy bátyja. A kecske volt a tizenegyedik, ő volt a kapus, mindig ott állt az ajtóban és kíváncsian bámult befelé, leste, mi az ábra, nehogy lemaradjon valamiről. Aztán persze kezdett átszállingózni a kíváncsi szomszédság is, akik már a faluba való kecskés bevonulásomat is szájtátva figyelték. Már azt se tudták hova tenni, hogy mi a nyavalyát keres itt ez a hínárhajú, vigyorgó fehér ember, de az aztán végképp nem fért a fejükbe, hogy a falu hírhedt kerge bakja ? aki még a helyieket is felökleli, nemhogy az idegeneket ? milyen barátságosan kisért fel a partról. Mindenesetre az egész törzsnél nagy respektem lett, az elkövetkezendő napokban az összes férfi velem akart vadászni, az összes gyerek az én nyakamban akart lógni, és az összes nő… Nos, ők azért nem voltak annyira rámenősek, a félénkebbje szemlesütve pironkodott a közelemben, a bátrabbak már flörtölgettek, nevetgélve összesúgtak-búgtak, amerre jártam, páran még a patakban való fürdésemet is kilesték a bokorból, közéjük is vágtam egy tarisznyarákot, hogy nagy sikongatva szaladtak hazáig.

Szóval jól szórakoztam, meg a falu is rajtam, az előadóestjeim pl. állandó programmá váltak. Ilyenkor körém gyűlt a falu apraja-nagyja és élvezettel figyelték, amint Shuman nagytudású bátyjával társalgok. Ő már tudott angolul, kb. vagy húsz szót, azt csűrte-csavarta állandóan, igyekezett a többiek előtt perfekt angolnak látszani, és hogy meg is értse, amit mondok, kénytelen voltam látványos pantomim-elemekkel érthetővé tenni számára a mondanivalómat. Na most el lehet képzelni, milyen volt, mikor az ausztrál állatokról kérdezett, és én nekiálltam elmutogatni a kengurut meg a kacsacsőrű emlőst. Hát, zajos sikert arattam, az biztos. Énekórákat is tartottam a sok maszatos kölyöknek a patakparton pecázás közben (mekkora hülyeség, hogy horgászni csendben kell, mikor a halak úgyis töksüketek), így aztán hamarosan már magyar népdalokat énekeltek, miközben a nyakamban hurcolásztam őket, vicces volt. Shuman testvérei pedig engem tanítottak meg fúvócsővel kakadura vadászni, sikerrel, úgyhogy az áldozat vérével aztán tiszteletbeli maláj harcossá is avattak. A zsákmány pedig a fazékban végezte. (De nem minden esetben vacakolnak a főzéssel, néhány helyi ínyencséget ? mint pl. izgő-mozgó lárvák, csigák, bogarak ? nyersen fogyasztottunk, végülis chillivel egész ehetőek voltak.) Sorry az állatbarátoknak (magam is az volnék), de itt, ebben a közegben nem láttam értelmét a ?nem ártás semmilyen élőlénynek? buddhista filozófiát hangoztatva kivonni magam az élelembeszerző portyáról.

Amúgy is: utazásaim során a ?Rómában tégy úgy, mint a rómaiak? elvet vallom, igazodom a helyi szokásokhoz, errefelé vadásztak és bogarakat is ettek, úgyhogy én is vadásztam és bogarakat is ettem. Mindenesetre az elejtett állatok lelki üdvéért elmormoltunk egy imát. Aztán magamért is imádkoztam egyet ? felkészülve a legrosszabbra ?, mikor éjszakai dzsungeltúrára indultunk. Figyelmeztettek, hogy ne nagyon kolbászoljak el egyedül, mert ?azonkívül, hogy összefuthatok egy tigrissel is ? a kígyók is ilyenkor aktivizálják magukat, és pont egy hete vadásztak le egy 8 m-es pythont, aminek a gyomrában egy tízéves kiskölök várt éppen megemésztésre, akit szőröstül-bőröstül, egyben nyelt le a kígyó. Kész horror! Bár ahhoz nem volt túl sok kedvem, hogy ez alkalommal egy horrorfilmben érezzem magam, azért csak sikerült a frászt hoznom rám, mikor szokásom szerint lemaradtam a csapattól, aztán jól el is tévedtem, és a pontot az i-re egy hirtelen támadt monszun-zivatar tette fel. Váratlanul, egyik pillanatról a másikra szakadt le az ég, húsz percig zuhogott, mintha csak a Niagara-vízesés alatt álltam volna, egy óriás ősfa hatalmas odujába húzódtam be, egy medve is elfért volna benne. Reméltem, nem jut most eszébe az egyiknek pont ide bevackolódni. Nem volt túl megnyugtató, hogy a dzsungel összes ragadozója menedéket keresve rohangál most az erdőben. Látni persze nem láttam semmit, sötét éjszaka volt, de a felhők közül néhol kibukkanó holdfényben, az esőfüggöny mögött homályos árnyak mozgolódtak, hallottam is a törtetésüket. Mikor aztán már egyre közelebbről érkeztek a gyanús morgások, felmarkoltam egy husángot a biztonság kedvéért, és üvöltözni kezdtem, hogy elriasszam a hívatlan látogatókat. Annyira beleéltem magam a vad dzsungelfiú szerepébe, hogy a végén már magamból kikelve csapkodtam a husánggal a faodú bejáratát, artikulátlan állati hangon, torkom szakadtából ordítottam, ázott hajam az arcomba tapadt, villogó szemmel meredtem a sötétbe, mindenre elszántan vártam a tigrist. Szerencséjére nem jött, nem csodálkozom, ha elijesztettem, már én is félni kezdtem a végén magamtól, ideje volt lecsillapítanom a bennem lakozó vadembert.

Hirtelen elállt az eső, mintha elzárták volna fent a csapot, bekúszott a holdfény a fák közé, én is lehiggadva előbújtam az odumból, és a többiek keresésére indultam. És akkor megláttam, az odumtól nem messze, a földön hevert, megcsillant a vízcsepp rajta, izgatottan hajoltam le érte, kezembe véve rögtön láttam, hogy ez nem lehet más, csak az. Egy tigriskarom. (Esetleg leopárd. Más itt elő állatnak nincs ilyen nagy karma, nyilván nem egy tapíré például.) Persze nem azt mondom, hogy pont akkor járt arra a fenevad, és otthagyta nekem a karmát ajándékba, lehet, hogy egyszerűen egy orvvadász hagyta el, ők csak a bundáját, a karmait és a nemi szervét viszik el, ez utóbbi kelendő afrodiziákum Ázsiában. De bárhogy is került oda, a lényeg, hogy találtam a dzsungelben egy tigriskarmot.

Aztán nemsokára összefutottam a törzsbeliekkel is, akik épp engem kerestek kétségbeesve, már azt hitték, valami bajom esett. Csalánba nem üt a ménkő ? kezdtem volna mondani nekik, na de ezt értesd meg egy angolul alig kapisgáló malájjal. Úgyhogy maradtam a jól bevált “no problem”-nél, azt nagyon vágták. A talált karomról beigazolódott a sejtésem, valóban tigriskarom, azt nem tudták, hogy kerülhetett oda, de olyan elismerően gratuláltak hozzá, mintha legalábbis megküzdöttem volna érte a tigrissel. Tigris karma, jó karma. Az is kiderült, hogy a legjobb taktikára éreztem rá, mikor veszettül csapkodtam és ordibáltam az odumban, ezzel szokták ők is elriasztani a ragadozókat, akik egyébként félnek az embertől, akkor veszélyesek csak, ha véletlenül beléjük botlunk. Vagy ők belénk. Amire nagy esélyem lett volna, ha csak lapítok, mint szar a fűben. De persze a hangoskodás se válik be minden esetben, egy megvadult elefánt elé például nem érdemes kiállni lábasokat csapkodva, nem fog a farkát behúzva elszaladni. Azt nekünk kell megtenni helyette.

De a legtöbb elefánttal nincs baj, a kölykeit óvó, agresszívvé váló anyákon kívül a többség elég jámbor, sőt a falu négy háziasított elefántja kifejezetten barátságos, erről személyesen is meggyőződtem, mikor a folyóban együtt fürödtem velük meg a gyereksereggel, vagy amikor elefántháton túráztunk az esőerdőben. Házkörüli munkára is befogják az ormányosokat, na persze nem az udvart seprik fel, de pl. fát hordanak az erdőből, hatalmas rönköket kunyhóépítéshez, csónakkészítéshez. Amekkora behemótok, akkora lelkük is van, láttam pl. szomorú, síró elefántot láncra verve, majd megszakadt a szívem, nem győztem vigasztalni, símogatni. Viszont azután akárhányszor meglátott, vidáman trombitált, el is neveztem Trombi Dumbinak, otthon a Mátrában árulnak ilyen nevű üdítőt, az a kedvencem, egy kis borral kiváló málnás fröccsöt lehet belőle kreálni.

A piáról jut eszembe, a helyi tüzesvíz a 60-70 százalékos, ?samsu? névre hallgató kókusz- és rizspálinka, minden útikönyv óva inti az utazót a házi desztillálású, méregerős, nem ritkán metilt tartalmazó lőrétől, mely alkalmanként egy fél falut kiirt, a másik felét pedig megvakítja. Mondom, méregerős! Miután túléltem a samsu-gőzös búcsúestemet Keniamban, elköszöntem Shuman családjától, akik egy egész batyu útravalóval elláttak, többek között a nagymami hamubasült pogácsáival és egy szép nagy ?durian?-nal. Ez utóbbit a gyümölcsök királyának tartják egész Délkelet-Ázsiában, az egyetlen gyümölcs, amit a tigrisek előszeretettel fogyasztanak, talán emiatt tekintik ezt is afrodiziákumnak. Mindenesetre baromi drága és baromi büdös is. Olyan elviselhetetlen ammónia- (ne szépítsük, húgy-) szaga van a belsejének, hogy a legtöbb hotelből, középületből egyszerűen ki van tiltva. A vonaton Szingapúrba visszafelé nagy sikerem lesz vele, majd körbekínálom az utasokat. Én amúgy se bírnék sokat enni belőle, rohadó hagyma-szerű íze a szagával vetekszik.

Amúgy Malajzia a leg-jeiről is emlékezetes marad számomra. A legbüdösebb gyümölcsön kívül itt találkoztam a Világ legnagyobb virágjával is, rafflesiának hívják, esőerdőkben lehet rábukkanni, vöröses, szár nélküli, kövirózsa-szerű, egy méter átmérőjű, ragyás képződmény, nem mertem lehajolni hozzá megszagolni, féltem, hogy leharapja a fejem, simán kinéztem belőle, bár állítólag nem húsevő. Aztán az egyik legritkább állatfaj, a fehér tigris pár példányát is a maláj vadrezervátumban vehettem szemügyre nem egész tíz méterről, gyönyörűek voltak.

De a legkedvesebb számomra a Világ legszomorúbb szemű elefántja, Trombi Dumbi, aki utolsó ormánysimogatásom után, látva távozásomat, olyan szívszaggató trombitálásba kezdett, ami végigkísért a folyón, míg elhajóztam a Taman Negara dzsungelből, aztán végig a Malajziát átszelő vonatutamon, és még akkor is hallottam, mikor Szingapúrban felszálltam az ausztráliai Darwinba tartó gépre. És még most is itt visszhangzik a fülemben.

Az elefántoknak nagyon jó a memóriájuk. Nem felejtenek. És engem végtelenül jó érzéssel tölt el a tudat, hogy a maláj dzsungel mélyén egy elefánt egész életében emlékezni fog rám.

Ghan-vasút, Darwin-Adelaide, 2007. július

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close