Bejegyzések

Bejegyzések

7. levél

Nincs hozzászólás Boli írásai

Thaiföld, Malajzia

Elfehéredett arccal, kővé dermedve meredtem magam elé, a víz is egyből kivert, ez nem lehet igaz, nem akartam hinni a szememnek. Nem, nem egy ugrásra kész hatméteres krokodillal néztem két méterről farkasszemet, és nem is egy hörgő tigris kitátott pofájába bámultam bele, sokkal sokkolóbb látvány taglózott le. A számítógép üres monitora. A decemberi thai-maláj túrámról szóló legújabb, és eddigi leghosszabb beszámolóm, amivel sok-sok munka után végre kész lettem és már épp postázni akartam, egyszerűen elszállt a komputerből, nem maradt egy árva büdös szó se belőle. Utálom a számítógépeket. Na persze nem is értek hozzájuk. Így voltam annak idején az első mobiltelefonommal is, amit két nap után hirtelen felindulásból elhajítottam, miután az őrület szélére kergetett azzal, hogy már tizedszerre pötyögtem be egy sms-t, ami elküldés előtt állandóan kitörlődött. De az babapiskóta volt ehhez képest. A technika ördöge most durván kibabrált velem, ahogy legutóbb is, mikor a digitális fényképezőgépem memóriakártyájáról törölt le CD-re írás közben 1100 fotóból 434-et és meghagyott 666-ot. 666, a kis gonosz, még szignálta is a művét, nehogy már azt higgyem, véletlen volt. Ráadásul papíron csak vázlatosan van meg ez a thaiföldi élménybeszámoló, az elkészült írás java részét fejből gépeltem, ahogy akkor épp eszembe jutott és ahogy nyilván nem fog még egyszer ugyanúgy eszembe jutni. Ez most egy másik verzió lesz, avval az elsővel meg úgy látszik, tartoztam az Ördögnek, aki most biztos jókat derül a kalandjaim olvasása közben. Remélem, halálra röhögi magát.

Én viszont azt hiszem, ezúttal nem fogom annyira teletűzdelni poénokkal a mesémet, valahogy nem vagyok olyan vicces kedvemben, nézzétek el nekem. Kezdhetem most előlről az írást, begépelést, időm meg egyáltalán nincs rá, egész nap nektarint szüretelek egy dél-ausztrál farmon. Úgyhogy ezt most nagyon megszoptam, pedig én nyalós típus vagyok, ezt még a kis hétéves Réka állapította meg a jómúltkor. ?Te, Boli, rájöttem, hogy te nyalós típus vagy, én meg szopós.? ?Miiiiivaaaaan????? ? néztem rá hüledezve. ?Hát megfigyeltem, hogy te a fagyit nyalva eszed, én meg szopogatva, én még az ujjamat is szopom elalváskor, te meg az ujjadat is nyalogatod, mikor kézzel eszel. Szóval te nyalós típus vagy, én meg szopós.? ?Ja vagy úgy?? Hogy mit ki nem talál ez a gyerek! De azért jól ráhibázott, még nem is sejti, mekkora igazságot mondott. Ahogy Pista bácsi szokta volt mondani annakidején: ?nem úgy van az, hogy legénnyel, meg leánnyal, hanem fordítva, legény-nyal, leány-nyel?, és huncut mosollyal megpödörte hetyke bajszát. Nagy kópé volt az öreg. Azt hiszem, ezzel meg is adtam az alaphangot eme kis levélkének, ami most kivételesen inkább pikáns lesz (emitt-amott), mint humoros. Na de itt is az ideje, hogy folytassam az útibeszámolót, ott ahol a múltkor abbahagytam.

Szóval miután a decemberre betervezett thaiföldi (kvázi) nászutam a csalfa menyasszony sajnálatos távolmaradása miatt meghiúsult, eléggé el voltam keseredve. Nem csoda, hiszen már teljesen beleéltem magam, hogy megtaláltam életem párját, nagy lelkesedésemben tavalyelőtt karácsonykor ? egy hirtelen ötlettől vezérelve ? el is jegyeztem otthon. Ezen még én is meglepődtem, eddig ilyet sose csináltam. Az persze kissé rontotta a jegybenjárás élvezeti értékét, hogy két hét múlva egyedül vágtam neki az ausztráliai útnak, mert szerelmetes mátkám úgy döntött, inkább otthon marad. (Hát igen, a női lélek rejtelmei, sose fogom tudni megérteni.) Ez azért kicsit beárnyékolta a napfényes utazást, mert már azt hittem, a sokévi magányos kóborlás után végre lesz, akivel megoszthatom a rám váró kalandokat, élményeket. Nem így lett. Ismét egyedül jártam az utam, lassan egy éve távol a kedvesemtől, ami elég sok idő ahhoz, hogy próbára tegyen egy kapcsolatot. Viszont úgy gondoltam, ha egy ilyen próbát kiáll, akkor azt érdemes megpecsételni egy (jó esetben) örökre összekötő esküvővel is. Na persze én nem a hagyományos, anyakönyvvezetős-papos-templomos ceremóniára gondoltam, az cseppet sem vonz, mást találtam ki. Küldök neki egy Bangkokba szóló repjegyet, és miután ott a hosszú távollét után egymás karjaiba omlunk (itt jönnek be a vonósok, lágy romantikus zene, a karjaimba kapva őt, lassan forgunk körbe, lassított felvétel, a hajunk úszik a levegőben, körülöttünk mosolygó thai arcok stb. stb.), és miután kiörvendeztük magunkat a fülledt bangkoki éjszakában, másnap elindulunk a hegyek közé, a dzsungel mélyén megbúvó bennszülött falvak egyikébe, ahol törzsi szertartás keretében a sámán összead minket, és immár friss házasokként ? üres konzervdobozokat húzó automobil helyett ? elefántháton bejárjuk a környező esőerdő vízeséseit, ahol önfeledt fürdőzéssel hűsítjük majd felhevült testünket. A mézesheteket aztán már Ko Pha-Ngan trópusi szigetén töltjük, ahol egy eldugott kis öbölben a tengerparti kunyhónk előtti pálmafák közé kifeszített függőágyból szemléljük a türkizkék óceánból fel-felbukkanó bálnák vonulását, miközben kókuszdióhéjból szürcsöljük a datolyapálinkával megbolondított thai-jellegű koktélokat. Teliholdkor meg átsétálunk a sziget túloldalán lévő Hat Rin Beach-re, ahol a tűzzsonglőrökkel és dobosokkal tarkított hagyományos Full Moon partit egy Manu Chao koncert is színesíti majd, lecsekkoltam az Interneten mindent. Mellesleg még otthon lazán megígértem a drágámnak, hogy majd a leendő esküvőnket követő bulin az egyik kedvence, Manu Chao fog élőben zenélni, mi az nekem elintézni. És tessék, összehoztam! Épp csak a csillagokat nem hoztam le. De már arra is volt egy készülő tervem. Szóval mindent szépen elterveztem, elképzeltem (ahogy azt Móricka is), és már előre örültem, milyen meglepetést szerzek majd leendő arámnak a fentieket vázoló levelemmel, de pont aznap, mikor postára adtam, jött tőle az elbocsájtó szép üzenet e-mailben.

Hát mit mondjak, nem röhögtem tőle magam halálra jókedvemben. Azt írta, hosszú volt a távollétem, elcsábult közben. (Ahelyett, hogy velem jött volna, fene azt a fehér máját!) Nagy robajjal dőlt össze bennem mindaz, amit oly’ lelkesen felépítettem. Na eret azért nem vagdostam, inkább próbáltam avval nyugtatni magam, hogy biztos nem ő volt az Igazi, ha otthagyott, úgyhogy felmarkoltam rendes heti béremet a farmon és elrepültem Thaiföldre, nem lesz ott olyan szar menyasszony nélkül se. Majd csak találok egy szimpatikus thai leányzót, akivel összeszűrhetem a levet, ha másra nem, legalább egy éjszakára. Mitagadás, ki voltam már éhezve, az elmúlt év önkéntes cölibátusát nehezen viseltem. Kundalini-kígyóm is mélyen szunnyadt lent a fészkében, legemlékezetesebb szexuális élményem, azt hiszem, az volt (a koalák és kenguruk nemi életének tanulmányozásán kívül), amikor egy zélandi traveller csaj mellettem ült a vonaton és elaludt a vállamon. Ott szuszogott a nyakamba (de rég éreztem már ilyet!), én meg órákig meg se mertem mozdulni, nehogy felébresszem. Édes álmában még a nyála is rácsorgott a pólómra. Aztán egyszer csak véget ért az idill, egy nagy zökkenőnél felriadt, píronkodva bocsánatot kért, majd nemsokára le is szállt, elment, én meg nem. Pedig jó lett volna. (Na de nem lehet minden fenékig tejfel!) Habár akkor még az otthon hűségesen váró (hahaha!) menyasszonyom iránti elkötelezettségem gátat szabott vágyaimnak, de most, hogy már nem köt a szerelmi hűség, itt az ideje találnom valakit. Majd nyitott szemmel járok ezentúl, lehet, épp’ most fogok összefutni életem párjával.

Ettől a gondolattól újra a fellegekben éreztem magam, mondjuk, nem volt nehéz, mert a repülőgép ablakán kinézve azt láttam, hogy a lemenő nap vöröses fénye puha rózsaszín felhőket varázsolt alám, tényleg a fellegekben jártam. Aztán leszálltunk, megérkeztem Bangkokba. A thai időszámítás szerint ? mely Krisztus előtt 543-ban vette kezdetét ? a 2550. évben érkeztem, de a benyomásaim alapján mégis úgy tűnt, mintha a múltba látogattam volna el. Ősi romvárosok, ősi templomok, őserdők… És őskáosz. Főleg ami a városi közlekedést illeti. Bangkokban pl. gyalogosként átkelni az utca egyik oldaláról a másikra komoly kihívást jelent. Lelépni a járdáról az úttestre, ahol szédült iramban, a KRESZ-re fittyet hányva, össze-vissza száguldoznak az autók, buszok, motoros riksák, mopedek (komplett családokkal ? papa, mama, gyerekek ? a nyeregben), kb. olyan érzés, mintha a pamplonai bikafuttatáson kéne átgázolni a megvadult, embereket felöklelő állatok között. A fokozott koncentráció és gyors reflex elengedhetetlen, betépve például elég reménytelen vállalkozás, láttam egy-két beszívott arcot, akik szerintem azóta is ott topognak a járdaszélen, várva, hogy elkapják a megfelelő ritmust az átkelésre. A legokosabb egyébként, ha nem sokat totojázunk, hanem határozottan nekiindulunk, pár alkalom után már olyan rutinra tehetünk szert, hogy miközben flippergolyóként cikázunk a járművek között, a minket súroló vidám mopedesekkel is lepacsizhatunk.

Én pl. puszit is kaptam az egyik ilyen alkalommal egy motor hátsó ülésén mosolygó lánytól, bár az igazat megvallva nem kizárt, hogy fiú volt az illető. Bangkokban ugyanis meglepően sok a transzszexuális, az ún. “girl-boy”, akik külsőre a megtévesztésig nőnek néznek ki, szépek, bájosak, kecsesek, de ha véletlenül a lényegre tapintanánk… Nos akkor kibújik a szög is a zsákból. Nem egy turista kapott már sokkot, mikor a felcsípett thai szépség bugyijában ?félórás csókolózás után ? hamvas szilva helyett hetyke kis banánt talált. És ha már itt tartunk, Bangkokkal kapcsolatban megkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk pár szót a fejlett szex-iparáról. Patpong, a híres-hírhedt szex-negyed, estére zsúfolásig megtelik olcsó élvezetre vadászó szex-turistákkal, magukat kellető kiskorú prostituáltakkal, fel-le korzózó harsány transzvesztitákkal és messziről jött kíváncsi bámészkodókkal. Ez utóbbiak csekély számát gyarapítottam jómagam is (a nagy többség ugyanis vagy eladott, vagy vett, kéjt, élvezetet, gyönyört), avval a nem titkolt szándékkal, hogy amolyan feltáró jellegű képriportban örökítsem meg az Angyalok Városának bűnös arcát. (City of Angels és Sin City, Bangkok két közismert és jellemző elnevezése.)

Ki tudja, egyszer talán tényleg összehozok egy könyvet az utazásaimról, a thaiföldi fejezethez jól jött volna illusztrációnak pár fotó. De hamar kiderült, hogy a patpongi szexmunkások többsége nem nézi jó szemmel, ha fényképezik őket ? bármennyire is fotogének voltak ?, és miután ezt páran félre nem érthető módon (feltartott középső ujjal) a tudtomra is adták, egy idő után elő se vettem a gépet. Sokszor inkább lemondok a fotózásról, mert nem kívülállóként akarok tudósítani az eseményekről, hanem átélni akarom azokat, szereplő akarok lenni a filmemben, nem operatőr. A maláj dzsungelben egy törzsi dobolásról pl. kiváló fotókat készíthettem volna, de én inkább beszálltam közéjük dobolni, fotó nem lett, csak egy életre szóló élmény. Mellesleg a helyiek is mindig akkor fogadtak be, ha nem fényképeszkedő turistaként, hanem érdeklődő vándorként közelítettem hozzájuk.

Úgyhogy ezúttal is maradt a bámészkodás, ismerkedés, parolázás az ? egyébként igen készséges ? örömlányokkal/fiúkkal, na meg a híres-nevezetes pingpong-show, amiről hallottam ugyan már rebesgetni régebben is, de úgy voltam vele (mint sok mindennel), hogy hiszem, ha látom. Hát láttam, mindjárt mesélem is. Na szóval, miután kedélyesen elbeszélgettem a felkínálkozó szépségekkel (akik között másodállású diákok, főállású hivatásosok, otthonról elszökött tinédzserek, egyedülálló kismamák egyaránt voltak), egyszercsak belefutottam két magyar srácba (Robi és Attila), akik épp’ átutazóban voltak Ausztrália felé. És örömükben, hogy én meg onnan jövök egy zsák hasznos információval és tippel, egyből meghívtak sörözni az első utunkba eső bárba, ahol olyat láttunk, hogy alig hittünk a szemünknek. Sikerült ugyanis egy go-go bárba betévednünk (nem volt nehéz, minden második bár ilyen Patpongban), ahol épp kezdődött a szex-show. Először egy lengén öltözött thai-szépség libbent kecsesen a parányi színpadra, és miután pillanatok alatt megvált falatnyi ruhadarabjaitól, egy feltárulkozó terpesz-guggolással adta félreérthetetlenül mindenki tudtára, hogy minden kétséget kizáróan nőből van. Még a méhébe is beláttam egy bizonyos szögből, állva szülésnél biztos simán kicsúszdázik belőle a gyerek, homokozóvödörrel, kislapáttal, és hozza a formáját is hozzá. Szóval nem az a beszűkült típus volt, nyitott volt a csaj, mindenre. Például odasétált az egyik vendéghez, kivette a kezéből az ásványvizes palackját, amiből egy szívószál kandikált ki, majd a színpadon fölé guggolt, és a szívószálon keresztül(!) felszívta a vizet a nunijával. De ez még semmi. Felszippantott később egy pingponglabdát is, majd kilőtte a vendégek feje fölé. Aztán lődözött mindenfelé, nem győztük kapkodni a fejünket. Láttam én már karón varjút, sőt varjún karórát is, szóval sok furcsaságot megéltem, de pingponglabdát lövöldöző puncit, hát olyat még nem pipáltam. Olyan szervái voltak, Báthorfy Csilla is megirigyelhette volna.

Hát igen, a thai nők intim tornán megedződött gyönyörizmai olyan rugalmasak és erősek, hogy csodákat képesek tenni velük, egy fél narancsból pl. simán kicsavarják a juice-t (láttam, nem kamu), el lehet képzelni, mire képesek egy férfi micsodájával. (Akkor ereszt el, majd ha ő akarja, nem lehet csak úgy lefordulni róla ám.) Robira és Attilára olyan nagy hatással volt a bemutató, hogy úgy gondolták, a thai nők eme specialitása mindenféleképpen érdemes egy alapos, mélyreható tanulmányozásra, kerül amibe kerül, úgyhogy egy kis idő múlva felkerekedtek, és sietős léptekkel elindultak a szemközti kupleráj vörös fényben izzó kapuja felé. Na persze engem se hagyott hidegen a dolog ? bár a pingpong-show inkább volt meghökkentő és mulatságos, mint izgató ?, azért egy kiadós szeretkezésnél nem nagyon tudok jobbat elképzelni (hacsak nem két kiadós szeretkezést), de pénzért nem veszek futószalagon gyártott olcsó, megjátszott gyönyört, meg esetleg egy egzotikus nyavalyát grátisz, amitől elsorvad a férfiasságom. Inkább kivárom, míg összehoz a Sors egy leányzóval, aki nem hivatásszerűen űzi az ipart, addig még kibírom valahogy.

Úgyhogy, ellenállva a kísértésnek, otthagytam a villódzó neonfényes szex-negyedet, és visszasétáltam a szálláshelyem környékére, a Khao San utca vásári forgatagába, ahol a kurvákon megspórolt pénzt habozás nélkül kalóz CD-kbe és DVD-kbe fektettem. Az itteni zeneválasztékon jobban felizgultam, mint a patpongi szex-show-n. Az hagyján, hogy temérdek Buddha-bar, Cafe del Mar, dub, reggae, world-music, psychedelic és trip-hop CD-t kínáltak potom 100 baht-ért (kb. 500 ft), de pl. ott figyelt a kínálatban az összes Mano Negra és Manu Chao is (a legújabb Manut, a 2007-es La Radiolina-t azóta már rongyosra hallgattam, utazáshoz, szüreteléshez nagyon bejön), az igazi meglepetés azonban a DVD-knél ért. Olyan ritkaságokra bukkantam, mint az MC 5: Kick out the Jams koncertfilm, de Neurosis/Tribe of Neurot és Ween koncert-DVD-ket is találtam (tudom, ez sokaknak nem mond semmit, de az öreg rókák tudják, miről beszélek), és ezeket is sikerült egy rövid alku után 100 bahtos áron magamévá tennem. Élveztem nagyon a jó fogást. Rá is gyújtottam utána. Na persze ezek mind kalózmásolatok ? azért is ilyen olcsóak ?, a hamisításban a thai-ok nagyon topon vannak. A hamis CD-ken, DVD-ken kívül hamisított márkájú órák, ruhák, elektronikus cuccok éppúgy kaphatók, mint hamis jogosítványok, újságíró-igazolványok, student cardok. Az a döbbenet, hogy ez utóbbiakat is tök nyíltan kipakolják az utcai árusok, és ha pl. megalkudtál 200 bahtért egy nemzetközi jogosítványra, akkor csak az adataidat és egy igazolványképet kell odaadnod a kedvesen mosolygó, szimpatikus arcú okirathamisítónak, aki eltűnik egy kapualjban, és öt perc múlva már hozza is a frissen sajtolt jogsidat. Mindezt fényes nappal, a forgalmas, nyílt utcán, mosolyogva, mintha csak képeslapot árulna. Nem szaroznak.

Én se szaroztam sokáig Bangkokban, bármennyire is egzotikus a hely a sok buddhista templommal, bazársorral, tuk-tukkal (így hívják a motoros riksákat, a hangjuk miatt, tuk-tuk-tuk-tuk…), de mégiscsak egy zsúfolt, zajos, szmogos nagyváros, mint a Világ bármelyik fővárosa, legyen az London, Ankara vagy Budapest. Mindegyiket nehezen viselem el pár nap után, hiányzik a természet, a jó levegő, a nyugalom, úgyhogy Bangkokból is elég volt három nap (elvégre a csodák is csak addig tartanak), aztán tűztem le vidékre. Előtte persze azért megnéztem, amit érdemes, többek között a Tolvajok Piacát (Nakhon Kasem), aminek egykori elnevezése a hajdanában itt gazdát cserélt lopott árukra utal, bár szerintem e tekintetben a piac nem sokat változott az évszázadok során, manapság is többnyire pofátlanul olcsó, kétes eredetű szajréból áll az áruválaszték. Aztán, hogy a morális balanszot kiegyensúlyozzam, a szex-negyed és tolvaj-piac után a szent helyeket is felkerestem, utoljára Bangkok legnagyobb és legrégibb templomát, a XVI. században épült Wat Pho-t látogattam meg. Itt kicsit elücsörögtem a 46 m hosszú és 15 m magas fekvő Buddha-szobor előtt, Sziddhárta herceg könyöklő jobb kezére támasztva fejét, barátságosan nézett le rám, aranyos volt, tetőtől talpig színarannyal volt bevonva. Csak a lábfejénél érinthették meg a látogatók, a többi része el volt kerítve, én búcsúzáskor megcsikiztem a talpát, láttam, megremegett a szája széle, alig bírta visszatartani a nevetését. A körülöttem állók is mosolyra fakadtak, egy idős néni meg odajött, megérintette a vállam, aztán két tenyerét homloka előtt összeérintve meghajolt előttem, ahogy az előbb Buddhánál tette.
Indiában is sokszor megtörtént, hogy az utcán odajöttek emberek, és hasonlóképpen megérintettek, akárcsak a szent teheneket meg a sadhu-kat. A száduk (hindu szent emberek) szintén raszta-hajat viselnek, nyilván emiatt volt nekem is ott akkora respektem. Itt meg fene tudja, mitől. Pedig ha tudnák, milyen messze vagyok még a szentté avatástól. Aztán elmenőben az udvaron még megkongattam én is az áldás-harangot, búcsút vettem Buddhától és Bangkoktól, majd útra keltem, felszálltam a Délre tartó buszra, és két óra bámészkodás után meg is érkeztem a híres Damnoan Saduak úszó piachoz.

Szeretem az ázsiai piacokat, az egzotikus áruválasztékot, a színek-ízek-illatok-hangok és emberek lenyűgöző kavalkádját, de ez a piac még rátett egy lapáttal az összes többire, amit eddig láttam. Itt az itáliai Velence csatornarendszeréhez hasonló víziutakon zajlott a nyüzsgő piaci élet, az árusok roskadásig megrakott kenuikból kínálgatták portékáikat, míg a vevők bérelt csónakokkal próbáltak lavírozni közöttük, több-kevesebb sikerrel, mert néha beállt a forgalom, a csónakok összeértek, se előre, se hátra, csak a békés ringatózás, na meg az alkudozás bábeli nyelvzavara. Vehettél és ehettél bármit, banánt, kókuszt, halat vagy tücsköt-bogarat (nyersen vagy sülve), a parton végighúzódó bazársorból meg akár komplett bennszülött harci felszereléshez is hozzájuthattál, dárdával, pajzzsal, mérgezett nyíllal. Az árakat sajnos a gazdag nyugati turisták pénztárcájához igazították, úgyhogy elég kemény meló lealkudni őket, kb. tízzel kell mindent osztani, hogy megkapjuk a reális értéket. A csónakbérlés se túl olcsó mulatság, 150 baht/óra (ennyibe kerül egy tízórás vonatút is, ami viszont nagyon baráti), sofőrrel együtt, aki készségesen arra evez velünk, amerre mondjuk. Az én sofőröm még a cserfes hatéves kislányát, Sirát is hozta magával, aki kiváló idegenvezetőként kalauzolt végig a csatornarendszer útvesztőjében, és mindent készségesen elmagyarázott nekem. Szórakoztató volt, mivel thai nyelven nyomta a műsort. Én meg magyarul mosolyogtam rajta. Főleg amikor majdnem bebukfencezett a vízbe haletetés közben, úgy rántottam vissza a bokájánál fogva.

Amúgy az apjával is élmény volt kommunikálni, kb. annyira tudott angolul, mint egy albán kecskepásztor, semennyire. De ő meg volt róla győződve, hogy perfekt. ?Beszélsz angolul?? ?kérdeztem tőle. ?Oh yeah? ? válaszolta mosolyogva. ?Meddig van itt ma piac?? ?Oh yeah, very nice!? ?Egy árva kukkot se értesz abból, amit kérdezek, mi?? ?Oh yeah, no problem!? Na, ez legalább stimmelt. Amúgy tényleg nem volt belőle probléma, elég nagy gyakorlatom van már a jelbeszédben és pantomimban, meg tudom én magam értetni egy zulu harcossal vagy eszkimó halásszal is, ha arról van szó, úgyhogy most se okozott különösebb nehézséget.

Aztán kikötöttünk egy kókuszfarmnál, ahol megmutatta egy thai a hülye béna turistának (ez lettem volna én), hogy milyen ügyesen mászik fel a 12 m magas pálmára a kókuszdióért, úgyhogy kénytelen voltam megmutatni neki, hogy nem vagyok hülye béna turista, és lehoztam én is egy kókuszdiót, még hamarabb is, mint ő. Meg is kaptam ajándékba. Egy bozótvágóval lecsapták a tetejét és máris ihattam a hűsítő kókusztejet. Az biztos, hogy Thaiföldön nem fenyeget a szomjanhalás veszélye, mint Ausztráliában néhanapján, mert itt a dús trópusi vegetáció kizárja az esélyét annak, hogy napokig ne fussál bele egy árva kókuszpálmába se. A termést lehozni aztán már gyerekjáték, mivel ennek megkönnyítésére majd’ minden fába ékeket vágtak az aljától a tetejéig. Az igazán nehéz dió az maga a kókuszdió, vagyis annak kinyitása. A bicskánkkal ne is próbálkozzunk, esélytelen, a leghatékonyabb módszer, ha nagy erővel odavágjuk egy kőhöz, sokszor, előbb-utóbb megreped, aztán már csorgathatjuk is kiszáradt ajkaink közé az éltető nedűt. Aminek ? köztünk szólva ? elég pocsék íze van. Inkább a hideg sört ajánlom, 30 baht-ért (150 ft) minden sarki közértben hozzájuthatunk a félliteres kiszerelésű, jégbehűtött üveges Singhához, ami thai gyártmány, és mellesleg hibátlan. De ugyanennyiből, sőt akár 20 baht-ból is jóllakhatunk a számtalan utcai étkezde ínycsiklandozó (vagy inkább ínyégető) kínálatából válogatva. A thai konyha a magyar só-paprika-hagyma szentháromságával szemben olyan fűszerekre helyezi a hangsúlyt, mint a citromfű, bazsalikom, koriander vagy a menta. És persze chilli chilli hátán. Pont ahogy szeretem, kissé pikánsan, hadd lángoljon. (?Égni kell annak, aki gyújtani akar? ? ahogy Révész Sanyi is visítozta annak idején.) Az úszó piac megtekintésekor is egy nagy zabálással tettem fel az i-re a pontot, miután csónakutam végén egy étkezdénél búcsút intettem a csacsogó Sirának és örökké mosolygó (vagy csak idegzsábában szenvedő) apjának.

Félóra múlva chillitől lángra kapott számat egy üveg jéghideg Singhával oltva új erőre kaptam és továbbindultam következő úticélom felé, ami nem volt más, mint Muang Borang, az Ancient City, azaz Ősi Város. Valójában itt nem egy ősrégi városról van szó ? hiszen mindössze ötven éve építették fel ?, Muang Boran tulajdonképpen a thai történelem, kultúra, vallás és művészet összesűrítve. Ezek a kis ügyes thai-ok ugyanis megalkották az egész országuk másolatát egy 320 hektáros területen, eredeti méretében reprodukálták az összes híres templomot, stupát, ősi sírhelyet, emlékművet, szám szerint összesen száztizenhatot. Köztük nem egy olyan rekonstruált történelmi építmény van, melynek eredetije már rég elpusztult, de komplett thai falvakat is létrehoztak ? amolyan skanzen jelleggel ?, tradicionális házak, berendezések, használati eszközök, sőt háziállatok, mi több, emberek is. Nem kitömve persze, minden élő, valóságos és autentikus. Kicsit tartottam attól, hogy dugig lesz a hely turistákkal, de meglepetésemre alig lézengtek páran. Mondjuk akkora baromi nagy területről van szó, hogy pár ezer ember fel sem tűnik benne. Gyalog nem is lehet bejárni egy nap alatt, viszont lehet kölcsönözni bringát, sőt elektromos kisautót is (olyan nyitott golfozóautó-szerűséget) az elkényelmesedett turistáknak.

Persze, hogy a biciklit választottam. De előtte kibéreltem két órára az autót is, hehe. Nehogy már ki se próbáljam. Bevallom, élveztem nagyon, mint kiskoromban a gokartozást a Vidám Parkban, nyomtam is neki a gázt tökig, hogy majd’ felborultam a kanyarokban, mint a büdösbogár. Aztán mikor átnyergeltem a bringára és visszavettem a tempóból, akkor már volt időm hosszabban elidőzni a vízre épült cölöpházakból álló kis faluban is, meg az Istenek Kertjében, ahol belenéztem a Sors Kútjába, hátha meglátom a jövőmet, de nem láttam benne semmit, hiába, a Sors kútjai kifürkészhetetlenek. Egyébként az a különbség a turista-rohanás meg a traveller-vándorlás között is, mint a biciklizés és az autókázás között volt. Míg a turisták általában nyolc-tíz nap alatt letudnak egy országot, kutyafuttában lefényképeznek, kipipálnak minden nevezetességet, addig a travellerek szép komótosan hónapokig vándorolnak, elidőznek az érdekes helyeken, időt szánnak mindenre és mindenkire. A turista sok pénzzel indul el és rövid időre, a traveller (utazó, vagy nevezhetjük vándornak is) meg kevés pénzzel, hosszú időre. Az előbbi egy rakás pénzt költ (pl. hotel, étterem, bérelt autó), és a végén szinte semmi értékes élményt nem visz haza (csak valami drága és gagyi szuvenírt), a traveller viszont szinte semmi pénzből (vadkemping, önellátás, autóstop) egy rakás élménnyel gazdagodik. Ugyanabban az országban voltak, mégis teljesen eltérő képet kapnak róla. Az egyik hamisat, a másik valódit. De persze ez csak nagy általánosságban igaz, azért nem minden fehér vagy fekete, mert ott van a csóró (na nem a lopós, hanem a kispénzű, pl. kelet-európai) turista, meg a tehetős (javarészt nyugati) traveller is, de ebbe most ne menjünk bele ennyire, haladjunk inkább tovább a thai csapáson, mert sose érek a végére.

Szóval miután kibámészkodtam magam Muang Boranban a számtalan reprodukált nevezetesség között, ideje volt, hogy egy valódi ősi romvárost is felkeressek, ahol érezni a régmúlt ódon illatát is. Nos, a XIII. században alapított Ayuthaya mai óvárosa ilyen hely. Éjszaka érkeztem, ez kicsit megnehezíti a szálláskeresést egy ismeretlen városban, főleg ahol nem divat az utcanévtábla, ami megkönnyíthetné az útikönyvből kinézett olcsó Guest House felkutatását. Az én szálláshelyem ráadásul olyan kihalt környéken volt (ezért is volt olyan olcsó), hogy ilyen későn már a madár se tévedt arra, viszont kóborkutyákból pazar volt a felhozatal, akárcsak az egész országban.

Az óvatos becslések szerint csak Bangkokban 120 ezer gazdátlan eb kószál, országos szinten a milliót is elérheti a számuk, vagyis lépten-nyomon beléjük botlasz, nem tudod elkerülni őket. Este falkában járnak vadászni, patkányra, macskára, turistára, aki éppen arra jár. Engem is egyből körbevettek, mint cápák a fuldoklót, ahogy elnéztem az acsarkodó pofájukat, nem sok esélyét láttam annak, hogy egy kerekasztal beszélgetés keretében béketárgyalásokat folytassak velük a szabad elvonulásomról, úgyhogy maradt a ?lehajolós? taktika, az mindig beválik. Úgy teszek, mintha felvennék a földről egy követ, ettől mindig szétspriccelnek. Valójában kő se kell hozzá, úgyhogy sivatagban is működik. Vagy már minden harapós kutyát megdobtak egyszer kővel, vagy a kollektív tudatalattijukban van elraktározva ez az ösztönös félelem a feléjük követ dobó embertől, a lényeg, hogy általában hatásos védekezés támadó kutyák ellen. Persze nem fognak a Világ végére szaladni, hamar rendezik soraikat és újra próbálkoznak, de pár ilyen lehajlással elég nagy távolságot megtehetünk ép bőrrel. Nagyobb hatás érdekében a dobómozdulatot is beépíthetjük a koreográfiába. Természetesen a végtelenségig azért nem tudjuk hülyíteni őket, előbb-utóbb ? miután elmarad a kő becsapódása ? gyanút fognak, hogy csak blöffölünk, ilyenkor lehajolunk és tényleg felveszünk egy követ és tényleg odavágjuk közéjük. Aggresszívebb típusú emberek kezdhetik mindjárt ez utóbbival is, és akkor a trükközést ki is lehet hagyni. Én inkább a békés megoldás híve vagyok, ráadásul kő sincs mindig kéznél, lábnál. De most se volt szükség rá, elhajtottam az ebeket, csak egy követett kitartóan, de az meg inkább haverkodni akart.
Aztán újabb akadályként egy folyó állta utamat, melyen nappal csónakkal lehetett átkelni 10 bahtért (a híd túl messze van, ugyebár), most viszont az éjszaka kellős közepén csak kísérteties köd úszott a vízen a holdfényben (meg pár dinnyehéj), a ladik a mólóhoz kikötve ringatózott, benne a csaprészegen alvó csónakossal. Mivel nem sikerült életre keltenem sokadik próbálkozásra sem, úgy döntöttem, kiszolgálom magam. Fogtam az evezőt és áteveztem a delirált kisöreggel a túlpartra, majd miután kikötöttem, belecsúsztattam a zsebébe 10 bahtot. Hadd örüljön, hogy álmában is csinált egy fuvart. Végül a szállásomat is viszonylag hamar megtaláltam, ami az árához képest (100 baht/éj) meglepően rendben volt. Tiszta és takaros, a kertben árnyas pálmafák és egy nagy ketrecben a házinéni kis kedvence, egy örökmozgó, játékos majom, akit nappal kiengedtek, és persze egyből megtalálta a rasztáimat magának, el se akarta engedni őket.

Másnap aztán egész nap a romvárosban csatangoltam, hatalmas Buddha-szobrok, buddhista monostorok és sztupák, Khmer-templomok, ugrándozó majmok és méltóságteljesen cammogó elefántok között. Az ormányosokat nem kevés pénzért a tehetősebb turisták bérelhették ki egy félórás körsétára, úgyhogy inkább kihagytam, nem az én műfajom. Majd csak találok magamnak valami kis faluban egy meglovagolható elefántot (Trombi Dumbi is ingyen volt, a kis drága, most biztos csuklik, hogy emlegetem), vagy ha már bérelni kell, akkor egy tartalmas dzsungel-szafarira, nem egy röpke romvárosi sétára turistalehúzós áron. Ázsiában sok helyen hajlamosak a külföldit fejőstehénnek nézni, nem ok nélkül, hiszen a nyugati turisták zöme számolatlanul szórja a pénzt, na ja, nekik itt minden piszok olcsó, nekem már azért nem annyira. Úgyhogy odafigyelek, mire költök, főleg, hogy én nem két hétre jöttem el otthonról, nekem kicsit tovább kell kijönnöm a pénzemből, hiszen már egy éve úton vagyok, és még ki tudja, mikor keveredek haza. Szóval Ayuthayában nem béreltem elefántot, csak az ormányát simogattam meg párnak, mikor összefutottunk a romok között.

Naplementekor lett aztán csak igazán varázslatos a hely, mikor a lemenő Nap vöröses háttere előtt a templomok és ülő Buddhák sziluettjei között sétáló elefántok néha feltartott ormánnyal trombitálva búcsúztatták a Napot és köszöntötték a feljövő Holdat. Késő estére aztán eltűntek a látogatók meg az elefántok, csak én maradtam meg a sok-sok Buddha. Jól elvoltunk egymással.

Másnap aztán ? miután induláskor szállásadóm ragaszkodó kis majmának kapaszkodó kis ujjait pajszerral nagy nehezen lefejtettem a hajamról ? folytattam utamat. Mivel már előrehaladott krónikus dzsungelhiányban szenvedtem egy ideje, úgy gondoltam, nem ártana ismét felkeresnem egy buján burjánzó esőerdőt, ahol kicsit megpihenhetek és eltölthetek pár nyugodt napot a mérges pókok és falánk ragadozók társaságában. (Amúgy tényleg sokkal megnyugtatóbb éjjel a dzsungelben, mint pl. éjjel egy nagyvárosban.) Fél Thaiföldet átszeltem hosszában (14 órát vonaton, 4 órát buszon, 2 órát gyalog), mire megérkeztem a Khao Sok esőerdőhöz, mely a tudósok szerint mostanában tölti be a 160 milliomodik születésnapját. Idősebb az Amazonas őserdejénél, sőt a malajziai Taman Negara dzsungelnél is, melyről tavalyi ottjártamkor azt írtam, hogy a Világ legősibb esőerdője, de tévedtem, mert az a maga szerény kis 130 millió évével csókolomot köszönhet a Khao Soknak. Bár az igazat megvallva 30 millió év különbség nem oszt, nem szoroz ilyen idős korban már.

Mindkét dzsungel nagyon jó egészségnek örvend hál’ Istennek, a nemzeti parkká nyilvánítással megfelelő védelmet kaptak az erdő- és vadirtással szemben, égig nőnek a fák, virágzik az illatos rafflesia (a Világ legnagyobb virága elképesztően büdös, hanyatt vágódsz, ha beleszagolsz), és ha kicsit letévedsz a kitaposott ösvényről, akkor még arra is esélyed van, hogy belefuss egy békésen sziesztázó majomfalkába. Ahogy az nekem is sikerült a Khao Sok National Parkban, miután lepakoltam a szálláshelynek kibérelt erdőszéli faházikómban, és erdei túrára indultam. (A sátramat most Ausztráliában hagytam, nem akartam feleslegesen elcipelni, Thaiföldön úgyis könnyen lehet olcsó szállást találni bárhol.) Szandál helyett most előrelátóan cipőt húztam, a piócák és mérgeskígyók miatt, tigris ellen meg majd ordítozok legfeljebb, az már máskor is bevált. Bár nem sok esélye volt, hogy randizzak egy vadmacskával, az itt elő 50-60 példány behúzódott a dzsungel mélyére, távol az emberjárta ösvényektől. Azért egy méretes vándorbottal felszerelkeztem, az sose árt. Meg ott van a tigriskarom is a nyakamban, maláj barátaim szerint ellenük így már védve vagyok. Nem is lepett meg egy kiéhezett csíkos bundájú sem, úgy látszik, működik az ősi módszer, sárkány ellen sárkányfű, tigris ellen tigriskarom.

A majmokkal meg egész jól kijöttem. Pár órás barangolás után bukkantam rájuk egy napsütötte tisztáson, voltak vagy húszan, a hasukat süttették, meg egymást kurkászták, mikor észrevettük egymást. Egyből felszaladtak a környező fákra, én meg leültem a tisztás közepére és elkezdtem pisztáciát enni. Bevált, kb. tíz perc múlva már körém is gyűltek. Hamar összehaverkodtunk. Miután megették az összes pisztáciámat, engem kezdtek kóstolgatni, persze csak játékból, hol a cipőfűzőmet kötötték ki, hol a hajamat húzgálták, meg a tarisznyámat próbálták elcsenni, amikor meg feléjük legyintettem, akkor nagyokat ugrottak és ? úgy hallottam ? jókat nevettek, de én is. Addig-addig mókáztunk, míg a Nap úgy döntött, elteszi magát másnapra, én is szedelőzködni kezdtem, mielőtt teljesen rám sötétedne. Az egyik kis maki még odanyújtotta nekem a kedvenc gallyacskáját, amit már egy órája rágcsált, hát teljesen levett a lábamról, szó szerint, mert elmenőben akkorát zúgtam, mikor hátrafordulva integettem neki, hogy csak úgy nyekkentem. Ezek meg a térdüket csapkodták a röhögéstől, nagy szarháziak, bírom őket.
Aztán persze szokás szerint rám ereszkedett a sötétség, mielőtt kiértem volna az erdőből, de már rajta voltam a jó széles ösvényen, a lámpám is jól világított ezúttal, úgyhogy nem volt gond, élveztem az esti túrát.

Négy napig maradtam a Khao Soknál, jó nagy területét bejártam az erdőnek, de ugyanazzal a majomcsapattal már nem sikerült találkoznom, belefutottam viszont egy háromméteres kígyóba, neki már nem örültem annyira. Pont ebédhez készülődött, én lettem volna a fő fogás, már meg is volt terítve, nyakába kötve egy kis fehér előke, nehogy leegye magát velem. Egy fa ágára tekeredve várt rám a magasban, mikor gyanútlanul alásétáltam, örömében már ugrott is a nyakamba, de szerencsére időben észrevettem, úgyhogy ugrottam én is, helyből akkorát, hogy egy szempillantás múlva már három méterről figyeltem a csalódott ábrázatát, ahogy nagyot koppant az álla a földön. Ezt megúsztam. Este viszont egy ilyen helyzetben ő a nyerő, a sötétben valószínűleg észre sem veszem a fa tetején.

Hát nem unalmas a Maugli-élet, az biztos, olyan a dzsungel, mint a Télapó zsákja, tele van meglepetéssel. Szerencsére a legtöbb azért kellemes. Egyik nap ellátogattam a közeli Chiaw Lan tóhoz is, a vízen úszó faházak egyikében én is szívesen eléldegéltem volna, olyan panoráma volt a tavat körülölelő esőerdőre, hogy majdnem elbőgtem magam. Esténként meg végigettem a szállásom környéki étkezdék bivalyerős kínálatát, aztán a Funky Monkey Bar-ban reggae-zene és pár üveg Singha mellett hajnalig elvízipipázgattunk a raszta tulajjal és a hasonszőrű világjárókkal. Néha előkerült egy-két dzsembi és konga is, meg pár táncoslábú leányzó, akik olyan erotikus törzsi táncot lejtettek a dobolásunkra, hogy csak úgy izzott a levegő. Régóta szunnyadó Kundalini-kígyóm is egyből feléledt, alig fért a bőrébe.

Aztán úgy alakult, hogy az egyik ilyen este után másodmagammal vonultam el a kis kunyhómba, a rendszeresen táncra perdülő lányok egyike, a zélandi maori Maneesita is velem tartott, persze csak szigorúan nyelvgyakorlás céljából. Imádom a maori nyelvet. Fürge és játékos. Lett is fenékig tejfel, a hosszú böjtölés meghozta gyümölcsét. Másnap mindketten zsibbadt nyelvvel és izomlázzal búcsúztunk el egymástól (nagyon sokat gyakoroltunk), neki sajnos mennie kellett Bangkokba, ahonnan indult a gépe Jakartába, ez volt a búcsúestéje Thaiföldön, azt hiszem, mindkettőnk számára emlékezetes marad. Én meg kiálltam az út szélére stoppolni, az oceánparti Surat Thaniba akartam eljutni, hogy majd onnan áthajózzak valamelyik szigetre. De aztán máshogy alakult. Épp az én kis Maneesitámra gondoltam fájó szívvel, a Sors adta, de el is szakított tőle hamar, az Ég is megsiratta a rövid életű románcot, elkezdett esni, na ez hiányzott még, nincs annál nagyobb öröm, mint szakadó esőben, bőrig ázva integetni az út szélén.

De megúsztam viszonylag szárazon, Buddha gondoskodott rólam. Értem jött. Pár percen belül ugyanis egy buddhista szerzetes vett fel egy elég lelakott járgánnyal, amivel egy másfél méteres aranyozott Buddha-szobrot szállított a Wat Suanmok monostorba, a Surat Thanitól 60 km-re fekvő Chaiya városkába. Ajahn ? így hívták a szerzetest ? bevallotta, hogy először nem igazán akart megállni nekem, mert siet (?Minek? A Nirvána megvár.? ? mondtam neki, amin jót nevetett, de igazat adott.), viszont mikor megállás nélkül továbbhajtott volna, akkor Buddha a fejére koppintott (a zötyögős úton a megbillenő szobor nekiütődött a fejének), úgyhogy el is szégyellte magát és azonnal felvett. Hamar össze is barátkoztunk, olyannyira, hogy végül nem szálltam ki Suratban, hanem, elfogadva a meghívását, vele tartottam Chaiyaba, a monostorba. Chaiya a legrégebbi thai városok közé tartozik és egyben amolyan buddhista központ is, itt található pl. egy ősi szent emlékhely, a Borom That Chaiya sztupa, aztán az International Dharma Hermitage ? ahol minden hónap elején tíznapos meditációs gyakorlatot tartanak a szerzetesek a Világ minden tájáról érkező érdeklődőknek ? és a Wat Suanmok templom-monostor, aminek egyébként Ajahn volt a vezetője.

A monostor gyönyörű helyen, a várostól 7 km-re, egy erdőben húzódott meg, érkezésünkre az udvarra sereglett az összes narancssárga ruhás szerzetes, várták már nagyon a Buddhát. És akkor kiszálltam az autóból én, hehe. Volt nagy meglepetés, nem rám számítottak. De persze nekem is örültek, nem csak a Buddha-szobornak ? amit egyébként ajándékba kaptak egy képzőművészeti iskolától, a tanulók alkották ?, az meg még külön emelte a respektemet, hogy ilyen illusztris társasággal érkeztem. Aztán hatan felkaptuk a másfél mázsás ülő Buddhát, és bevittük a szertartásterembe, ahol az elkövetkező négy napban én is vele ültem időtlen időkig, ugyanis kivételesen megengedték nekem, hogy csatlakozhassak a tíznapos meditációs csoporthoz félidőben, és még a tandíjtól is eltekintettek. (Amúgy 1200 bahtba került a meditáció, 120 baht (600 ft) naponta, szállással, étkezéssel együtt, nagyon baráti.) Cserébe segédkeztem az ebéd és vacsora szervírozásánál és a konyha rendberakásánál, főzni viszont udvariasan nem engedtek, úgyhogy megúszták az extra chilliadagot, pedig már tervbe vettem, hogy megmutatom a meditációs csoportnak, mi a magyarok Istene. Az én paprikás csirkém után nem hiszem, hogy olyan nyugodtan végigülték volna a több órás meditációkat, csikart volna az a kis érzékeny gyomruk rendesen.

Négynapos elmélkedés után aztán úgy döntöttem, elég volt az ájtatos manó életből egyelőre, a tíznapos gyakorlat is véget ért, indult mindenki tovább az útján, én is szedelőzködni kezdtem. Különben se olyan sürgős nekem még a megvilágosodás, ráér, rajta vagyok az úton, de nem rohanok egyből a végére, elvagyok én a földi vágyak fogságában még egy darabig, főleg mikor olyan jó kielégíteni azokat. (?Ha ellenállunk szenvedélyeinknek, az inkább gyengeségünknek, semmint erőnknek tulajdonítható? ? La Rochefoucauld.) Szóval hadd nézzek csak körül az egyik paradicsomi trópusi szigeten, mi az ábra arrafelé. A szerzetesek épp’ mentek Surat Thaniba vásárolni, így aztán el tudtak vinni odáig autóval, a kikötőben búcsúztunk el egymástól, innen indultak a hajók több közeli szigetre is. Azt találtam ki, hogy az első járattal elmegyek, akárhova visz, ha nem tetszik a hely, akkor legfeljebb majd áthajózok a következő szigetre. Két óra múlva megérkeztem Ko Samuira, ezt dobta a gép. Nem bántam, amúgy is a terveim közt szerepelt a hely, a ?70-es években a hippik Mekkája volt ? mint Goa vagy Bali ?, és bár azóta ezeket a helyeket ellepték a turisták, azért még maradt egy kis vadromantikájuk emitt-amott, csak rá kell bukkanni. Samui elég nagy ahhoz, hogy békében elférjenek rajta a turisták, travellerek, szerzetesek, transzvesztiták, elefántok, majmok, kóborkutyák…

Volt itt minden, dzsungel elefánt-szafarival, vízeséssel, Buddha-templom meditáló szerzetesekkel, éjszakai lokál örömlányokkal, Aqua-Zoo cápa-show-val, pálmafás beach szörfösökkel, reggae-kocsma rasztákkal, éjszakai piac és még sorolhatnám. Hogy mindent be tudjak járni, kibéreltem egy mopedet napi 100 bahtért, aztán mindjárt avval kezdtem, hogy körbemotoroztam a szigetet, hogy megfelelő (olcsó és jó fekvésű) szállást találjak. Elég nagy forgalom volt, és ment mindenki, mint a meszes, ráadásul itt is ?az erősebb kutya baszik? elv érvényesült, mint a bangkoki káoszban, vagyis a rámenőseknek volt elsőbbségük, nem a jobbról jövőknek. Nem lehetett töketlenkedni, úgyhogy felkötöttem a gatyámat, felpattantam a mopedemre, és egy ?ízi rájder, öcsém? felkiáltással belevetettem magam a flúgos futamba. Hamar átvettem a tempót és a stílust, belerázódtam, szó szerint, mert olyan kátyús volt az út, mint egy felszántott krumpliföld. Nemsokára egy hangulatos kiadó kunyhót is találtam a sziget egyik nyugodt zugában, közvetlenül a parton, ráadásul ráláttam a közeli félszigeten magasodó 12 méteres ülő Buddha szoborra is, úgy látszik, Sziddhárta nem tágít mellőlem, mindenhova elkísér, vigyázó szemeit le nem veszi rólam. Miután lepakoltam a cuccomat a kis komfortos bungalómban, a nap hátralevő részét az óceánban töltöttem, lemostam a hosszú út porát, és önfeledten lubickoltam a hullámok között.

Másnap felkerekedtem, és nekivágtam a sziget belsejének, ahol hamarosan rábukkantam az elefánt-szafari táborhelyére is. Itt lehetett befizetni egy félnapos túrára, elefántháton körbejárni a trópusi erdő vízeséseit, megtekinteni a rizsföldeken bivallyal szántó falusiakat és egy kókuszültetvényt, ahol betanított majmok hozzák le a termést a magas pálmákról. Mindez 1200 baht két személyre, az elefántokon ugyanis kétszemélyes ülőke van, ha egyedül mész, akkor is ennyit kell fizetni. Osztottam, szoroztam, szívtam a fogam, kicsit sok ez nekem a vékony pénztárcámhoz képest, aztán láttam, hogy egy magányos lány szintén ott morfondírozik, ő is ment volna, de ő se nagyon akart egyedül két személyre fizetni, egyből megtaláltuk egymást, összedobtuk a pénzt, és tíz perc múlva már ott ültünk egymás mellett egy elefánt hátán. Bettina svéd Greenpeace-aktivista volt, három hónapja indult el világkörüli útra, miután a pasija lelépett egy másik csajjal. (Nocsak-nocsak, hogy mik nem vannak!) Ha már szót értettünk egymással, a vízesésnél már együtt fürödtünk a magasról hulló zuhatagban, a rizsföldeken meg beszálltunk a helyieknek segíteni szántani, aztán mikor a kókuszültetvényen életem kockáztatásával lehoztam neki egy diót az egyik pálmáról, akkor végképp a szívébe zárt.

Este már együtt néztük a naplementét a parton, és az elkövetkezendő három napban együtt fedeztük fel a sziget (és egymás) zegét-zugát. A Magic Garden varázsgomba-szobrai között tényleg elvarázsolva éreztük magunkat, az egyik buddhista monostorban pedig megkövülten néztük az alapító szerzetes mumifikálódott testét, ahogy meditáló pózban ült, immáron 250 éve. Fekete napszemüvegben! Esküszöm. Valószínűleg a szeme helyén tátongó sötét lyukakat takarták el ily’ módon, mindenesetre elég morbid volt. Aztán úgy döntöttünk, átnézünk egy nyugisabb szigetre, ahol kicsit több a romantika és kevesebb a turista. Samuiról egyórás hajókázás után érkeztünk meg a szomszédos Ko Pha-Ngan szigetére, igen, ez az a hely, ahol terveim szerint a Manu Chao koncertet élveztük volna ifjú arámmal, aki vegülis az ismert okok miatt távolmaradt. Akárcsak a kis Manu, aki ? mint kiderült ? lemondta a bulit. (Mi a manó (mi a Manu), csak nem együtt vannak ezek valahol?) Ko Pha-Ngan félakkora sincs, mint Samui, turisták alig, inkább csak travellerek, raszta arcok, a hippik ide tették át székhelyüket Samuiról, miután abból felkapott üdülőhely lett.

Hamar találtunk olcsó szállást is egy eldugott kis csendes öböl melletti helyen, ahol a parttól pár méterre a pálmafák között elszórtan néhány kiadó bambuszkunyhó lapult, verandával, függőággyal, saját (barátságos) kóborkutyával és perfekt névvel: Rasta Bungalows. Pont tökéletes. A szomszédos kunyhóban egy francia pár lakott, akik már másnap felajánlották, hogy nyugodtan használhatjuk a könnyűbúvár-felszerelésüket, amikor ők nem merülnek, úgyhogy onnantól átmentünk delfinbe, fél napokat a víz alatt töltöttünk. Nem igazán tudom szavakkal leírni azt az érzést, amikor az óceán mélyén, a puha csendben és a felülről beszűrődő kékes fényben mintha a súlytalanság állapotában lebegnél, s hihetetlen színű, formájú és fajtájú úszó élőlények (halak, medúzák, teknősök…) és koralltelepek vesznek körül. Amikor két-három méteres halak, ráják suhannak hangtalanul körülötted karnyújtásnyi távolságra, kíváncsian szemrevételeznek, aztán tovalibbennek. Lélegzetelállító.
Akárcsak a telihold volt pár nap múlva, melyet ilyen hatalmasnak még nem láttam, mintha csak párszáz méterre lógott volna a föld felett, az égbolt egyharmadát beborította, azt hittem, mindjárt ránk esik. A Full Moon Partyra egész Thaiföldről rendszeresen idesereglik 6-7000 ember, és naplementétől napfelkeltéig önfeledt örömtáncot járnak az óceánparton, több tucatnyi tűzzsonglőr pörgeti a lángoló botokat, meteorokat, dobosbrigádok lankadatlan erővel ütik a ritmust, sokan a vízben táncolnak, happy hippik mosolyogva fújják a füstöt a Hold felé, eufória, transz és extázis kifulladásig. Hajnal körül az egyik nyitott bambuszbárba telepedtünk le egy rakás vízipipázó raszta közé, zsongító dub-zene szólt, puffokon, párnákon végigheveredve, függőágyakban hintázva néztük a hullámzó óceán előtt hullámzó táncolókat, langyos szellő fújdogálta a füstölők illatát, a fáklyák villódzó fényében félmeztelen párok ölelkeztek, a kerekképű Hold fényes mosollyal tekintett le ránk, a boldogság pillanatában megállt az idő, és úgy maradt az örökkévalóságig. Akkor vettem csak észre a színes feliratú táblán a hely nevét, ahova betértünk: Nirvana Bar, hát igen, én is úgy éreztem, hogy ott vagyunk.

Nem is nagyon akaródzott onnan elmennünk, de Bettina másnap repült Tókióba egy Greenpeace-találkozóra (a japán bálnavadászat elleni tiltakozó akcióikra készülődtek), úgyhogy mégse maradhattunk a Nirvanában a végtelenségig, majd úgy is ott futunk össze az utunk végén, ha csak addig újra össze nem hoz a Sors minket valahol a nagyvilágban. Utolsó együtt töltött napunkat a közelgő elválás és az ?utoljára mindent élvezzünk ki? hangulata tette édesbúsan mámorossá, búvárkodás után kedvenc étkezdénkben, a Sunset Beach-en lévő Paradise teraszán estebédeltünk, a naplementét már kettesben (meg egy üveg borral) néztük a vízparton ülve, később fekve, a kényeztető masszázs (és miegymás) után pedig besétáltunk ? az óceánba lemerülő vöröses nap aranyhídján át ? a langyosan simogató hullámok közé, és mint két delfin, lubickoltunk, míg fel nem jött a Hold. Akkor aztán újra kezdtük, a masszázstól…

Nem részletezem tovább, ahogy a másnapi könnyes búcsút sem, mert még megszakad a szívetek, ahogy az enyém is majdnem. Együtt hajóztunk vissza Surat Thaniba (útközben még egy félelmetesen gyönyörű vihart is átéltünk az óceán közepén), aztán ő a repülőtér, én meg a buszállomás felé indultam. Volt még egy hetem, akkorra szólt a repülőjegyem Szingapúrból Perth-be (ez volt a legolcsóbb verzió Délkelet-Ázsiából Ausztráliába, mindössze 180 AU$, kb. 28 ezer Ft), de még Szingapúrig persze át kellett utaznom egész Malajzián is, úgyhogy nekem is indulnom kellett. Volt közvetlen szingapúri buszjárat is, de annyira azért nem akartam elkapkodni, először csak Hat Yaiig mentem, ez a maláj határ közelében lévő multikulti (kínai, muszlim, thai) város lett utolsó thaiföldi állomásom. A négyórás buszút alatt egy sumák szarházi kirámolta a csomagtartóban lévő hátizsákomat, de ezt már csak a Hat Yai-i motelben vettem észre kipakoláskor. ?Ó, hogy száradna le az az enyves kezed meg a kurtizán jóanyád redves valaga, amin keresztül a Világra pottyantott, te mocsok!? ? fakadtam ki féktelen dühömben, már attól felbőszültem, hogy láthatóan mindent kipakolt, összefogdosott, átvizsgált. Majd lenyúlta a neki tetsző dolgokat, aztán a maradékot visszagyűrte a zsákomba. És ráadásul csak a busz jegykezelője lehetett, ő tudott feltűnés nélkül bebújni a csomagok közé menet közben, az utasok a helyükön ültek, a sofőr meg ugyebár vezetett.

Rengeteg hasonló esetről hallottam már egyébként, óvatos is voltam, de ezt nem tudtam elkerülni, mivel a hátizsákokat kötelező volt betenni a busz fedélzetén lévő elszeparált csomagtartóba, amire viszont nem lehetett rálátni, hiába voltam éber. Dühített az eset, de vegül is nem sok mindent tudott lenyúlni a tahója. A fő értékeim rajtam voltak (fényképező, discman, MP3, pénztárca, útlevél), a hátizsákomban csak pár ruhadarab meg a szupermini traveller-hálózsákom volt, na azt meg is tartotta magának. Thaiföldön hiánycikk a jó campingfelszerelés, a leghasználhatóbb hálózsák is akkora, mint egy dunyha, az enyém meg elfért a hátizsákom oldalzsebében, nem foglalt sok helyet, ideális volt. Ezen kívül mindössze egy thai-folkpunk CD-t nyúlt le, az összes többi lemezt és DVD-t meghagyta, hatalmas kő esett le a szívemről, már nem is voltam annyira dühös. Aztán mikor észrevettem, hogy a maréknyi óvszeremet is meglovasította ? de lovagiasan hagyott nekem is három darabot ?, akkor már elnevettem magam. Végülis nagy tragédia nem ért, fasza hátizsákot megint vehetek majd Ausztráliában, a thai CD-t még itt Hat Yaiban beszerezhetem, a gyógyszertárig menet meg csak elég lesz az a három óvszer, majd legfeljebb visszafogom magam. Ő meg lehet, vitte a kedvesének ajándékba a CD-met, aztán a kiterített hálózsákomra telepednek a tengerparti naplementében, és a srác diszkréten előkotorja a gumijaimat. Legyenek velük boldogok!

Én meg további bosszankodás helyett lementem a bazárba CD-ügyben, itt is volt minden, mi fülnek ingere, nem is szabadultam egyhamar. Aztán egy masszázs-szalont meglátván eszembe ötlött, hogy ez az utolsó lehetőségem egy igazi thai-masszázsra, amit eddig kihagytam, de nehogy már anélkül hagyjam el az országot, hogy ne próbáljam ki. Úgyhogy befizettem egy egyórás tradicionális thai testmasszázsra, amit egy bájos leányzó követett el rajtam, teljes testi erejét és kezét-lábát-térdét-könyökét felhasználva. Hát mit mondjak, szinte kicsontozott, mint hentes a marhafelsálat, de mégis szinte gyengéden gyötörte meg bemerevedett izmaimat, szétszedett darabokra, aztán összerakott, utána mintha kicseréltek volna, friss voltam és üde. A végén pedig ártatlan mosollyal nekem szegezte a váratlan kérdést: “May I help your banana to cry?”, és lopva a lábam közé pillantott, ahol a derekamra csavart kis kendő feltűnően kidudorodott. Na ja, mikor combjaimat és farizmaimat egyengette avval az ügyes kis kezével, hát beindult nálam az automata reakció, mit csináljak, nem tudom kikapcsolni, önműködő. De nem, köszönöm szépen, a banánom tegnap már kisírta magát Bettina ölében, nem kell rajta segíteni, úgyhogy udvariasan visszautasítottam az extra szolgáltatást. Egy masszázs utáni / közbeni “handjob” (kézimunka) egyébként emelt tarifával működik, és a legtöbb masszőrhölgy szemrebbenés nélkül bevállalja, a “blowjob” (hm, mondjuk, orális technika) már a szexmasszőrök hatásköre, jobbra a második ajtó, világosított fel készségesen a lányka. Oké, köszi, de szexet nem veszek, azt ajándékba szeretem kapni.

Ennyiben maradtunk, aztán elmentem az éjszakai piacra vacsorázni, hogy azért valami orális gyönyör mégis jusson. Itt lehet a legolcsóbban a legfinomabbat enni, minden friss, ott sütik a szemed előtt, amit kiválasztasz, kb. 100 Ft-ból úgy jóllaksz, hogy varrás mentén repedezni kezdesz, alig bírsz felállni. Aztán nagy nehezen csak feltápászkodtam, eszembe jutott, hogy fel kéne még itt adnom a megírt thai képeslapokat, mert másnap már Malajziában leszek. Gyorsan megkerestem a postát, persze már zárva volt, bélyeget meg máshol nem árultak. Már azon voltam, hogy bedobom őket bélyeg nélkül (Ausztráliából úgy szoktam, onnan bélyeg nélkül is továbbítják, nem szaroznak egy dolláron), de Ázsiából ez nem igazán működik. Aztán végül kijött valaki a posta melléképületéből, látta, ott toporgok, kérdezte, mi a gond. Elmondtam. Na erre felhívta telefonon az igazgatót, aki már hazafelé tartott a bezárt posta-shop kulcsával, de egyből visszajött, kinyitott és hozta a bélyegeket. Plusz grátisz egy palack jéghideg Ice Tee-t a hűtőből, mert hallotta, már félórája ott száradok. Mikor látta, hogy elkezdem a bélyegeket felnyalni a lapokra, akkor mosolyogva felvilágosított, hogy a királyt nyalogatni náluk még bélyegen se illik. Ekkor tudtam meg, hogy Thaiföldön az összes bélyegen a király képmása látható, azt pedig tabu nyalogatni. Mik nem vannak, mi? Úgyhogy a további felségsértés helyett inkább egy kis jeges teába mártogattam az uralkodót, úgy láttam, azt szereti.

Másnap átléptem Malajziába, avval a szilárd elhatározással, hogy Thaiföldre még visszajövök előbb vagy utóbb, hiszen ez a három hét csak kedvcsinálónak volt elég (annak is csak szűkösen), rengeteg látnivaló vár ott még rám. Persze Malajziával ugyanez a helyzet, legutóbb se volt rá túl sok időm, most sincs elég, muszáj visszaérnem Wangarattába időben, vár a szüret, vár a farmer, és várt más is, de erről majd később. A maláj fővárosba, Kuala Lumpurba épp’ időben érkeztem, egyrészt december a Malaysia Year End Carneval ideje, és még tartott a kilencnapos Nemzetközi Mutatványos Fesztivál is, a várost ellepték a Világ minden tájáról érkező utcazenészek, akrobaták, táncosok, kardnyelők, fakírok, zsonglőrök és komédiások, éjjel-nappal pezsgett az élet az utcákon, úgy látszott, senki nem alszik, én se nagyon tettem, belevetettem magam a forgatagba. Ugyan Kuala Lumpur is egy zsúfolt, zajos, szmogos nagyváros, de három napig kiválóan elvoltam benne, bár valószínűleg sokkal tovább nem is bírtam volna. Itt is ? akárcsak Szingapúrban ? a város két legérdekesebb negyede a Chinatown és Little India, szálláshelyül is egy Kínai Negyedben lévő Backpacker Hostelt választottam, ami egy reggae-bár szomszédságában volt, rasztákban itt sem volt hiány.

Ahogy kóbor kutyákban, macskákban és patkányokban sem, akik csak úgy tobzódtak a lenyűgöző mocsokban, na ja, Malajzia nem az a tiszta, steril hely, mint mondjuk a szomszédos Szingapúr, inkább Pakisztánra hajaz ebben a tekintetben. Az utcai étkezdékben egy földre tett lavórban mosogatják el a tányérokat, evés közben gyönyörködhetünk az asztalunk körül ólálkodó szép kövér patkányokban, nyomtam is az extra chilli-adagot, hogy az esetleges gyomorfertőzést elkerüljem. A chilli belülről fertőtlenít, erre már rég rájöttem. A várost azért ne egy hatalmas szemétdombnak képzeljétek el, hihetetlen mértékben modernizálódik is, pl. a Világ legmagasabb toronyházai is itt karcolják az eget, a Petronas Towers futurisztikus ikertornyai 452 méter magasak és 88 emeletesek. A 41. emeletre felliftezve pedig átsétálhatunk a két tornyot összekötő Skybridge-en, a 200 méteres magasságban átívelő hídról madártávlatból szemrevételezhetjük a színes, nyüzsgő várost, és szívhatunk egy kis friss(ebb) levegőt is. Vagy egy spanglit. Visszatérve a lenti dzsumbujba pedig elvegyülhetünk az öltönyös üzletemberek, rongyos koldusok, egyenruhás iskolások, tarajos punkok, miniszoknyás kurvák, csuhás szerzetesek és hátizsákos világcsavargók színes forgatagában. Nagy az Isten állatkertje, de nincs annál szebb, mikor az összes fura szerzet egymásra mosolyogva tud elmenni egymás mellett, sőt szóba is elegyednek egymással, bárkit leszólítasz, készségesen leáll veled pár szót váltani.

Úgyhogy jól elvoltam Kuala Lumpurban, de három nap után továbbálltam, pár helyet még meg akartam nézni. A Batu Caves barlangjai mindössze 15 km-re voltak a várostól, de egy teljesen más világ volt, ősi szent hely, hindu barlang-templom, évente zarándokok százezrei keresik fel és másznak le a 272 lépcsőn a mélybe, hogy áldozzanak az oltár előtt. Én egy hajtincsemet áldoztam fel és hagytam ott, meg az összes bánatomat, ami eddig a lelkemet nyomta. Nem volt túl sok, de mégis könnyedébben folytattam az utam. Tasik Chinit kerestem még fel, a Jakun-törzs lakóhelyét, ahol a maláj bennszülöttek (na meg az idelátogató hasonszőrű hátizsákosok) között töltöttem pár napot, kenuval bejárva a környék tizenkét, lótuszvirággal teli tavát összekötő csatornarendszert, és ahol egyik este a faluházban tartott lakodalmon együtt mulattunk a helyiekkel, travellerek a bennszülöttekkel szívták a békepipát, na nem mintha addig ellenségek lettek volna.
Aztán már Szingapúrig meg se álltam, letelt az időm, épp hogy elértem a gépemet, ami visszarepített Ausztráliába. Perth-ben szálltam le, a reptéren most kivételesen nem sokat szaroztak velem (?nocsak, nocsak, újra nálunk, ugye nincs semmi illegális áru magánál?? ?ugyan dehogy, még a pisztáciámat is megettem odaát?), úgyhogy röpke három nap stoppolás után már vissza is érkeztem a farmra Wangarattába. A karácsony szinte észrevétlenül telt el, kimaradtam a vásárlási őrületből szerencsére, szilveszter estéjén meg az azóta érkezett ázsiai szüretelőkkel mulattunk a farmon, volt egy rakás indiai, pár japán, kínai, vietnámi és egy szem thai leány is. Lebnek hívják. Tündérbogár. Három nap múlva összebútoroztunk a kis tóparti házikómba. Nem, nem szerelem, csak kölcsönös szimpátia és vonzalom. Úgyhogy újult erővel folytathattam a különböző kultúrájú nők eltérő szexuális szokásainak mélyreható tanulmányozását.

2008. február, Wangaratta, Victoria, OZ, 38 fok, forróság…

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close