Bejegyzések

Bejegyzések

Halhatatlan életerő

Nincs hozzászólás Hírek

Forrás: Hegyi Zoltán

  Bolond lettem volna feladni a feltáratlan magyar műveltség kincsesbányáját az agyonművelt és kizsigerelt angolszász vagy nyugat-európai telérre. Nem véletlenül születtünk magyarnak, erre a földre, hanem a Természet, a Világegyetem akaratából! A magyar gyökerek jelentik a legnagyobb lehetőséget az örök és egyetemes értékek újjászületésére, az emberiség világörökségének egy nem sejtett, de minden eddig ismertnél gazdagabb kincsének továbbéltetésére, közismertté tételére. Ezek azok a kincsek, amelyek hozzásegítenek az emberiség sorskérdéseinek megoldásához. Az emberiség elé szűk látókört von a modern fogyasztói társadalom manipulációja. A szűk látókör foglyaként az emberek parányi, vékony jégtáblákon sodródnak. A legtöbb kérdésben, ami túlmutat a közvetlenül velük megtörténő események szűk látókörű felfogásán, nem érzik magukat képesnek a helytállásra. Szürke, mosolytalan emberek járnak az utcákon. A tárgyakban keresik a megváltást, amit a lélek, az élet legbensőbb mélyében, a teljes, emberi életre igényt tartó értelemben kellene keresniük. Szürke, mosolytalan emberek mindenhol, olyanok, mint a halottak, beletörődtek, belefásultak egy idegen, emberileg érthetetlen társadalomba. Lehet, hogy csak nem mernek nem szürkék lenni? Elesettek nyöszörgő, kínlódó, vándorló testei tompán emlékezve a lelki atomtámadás után. Szárazon recsegő vázak, fokozatos összeesésüket most emberéletnek hívják. Sötét erő pusztítja őket. Legnemesebb lényüket, eredendő gondolataikat, érzéseiket ejtették foglyul. A nemes vadat azbesztháló négyzetei tartják gúzsban. Csak valami még mélyebb, de emberibb segíthet. Sok a halott, kevesen vagyunk, hát vágtázunk. Az idő kevés. Mind többeknek kell életre kelniük!
A fentieket nem én mondom most, bár erről beszélek. Ez Grandpierre Atilla szíves közlése Dudich Ákos azon kérdésére, hogy: ?Sose bántátok meg, hogy hajdan nem disszidáltatok?? Grandpierre Atilla a Vágtázó Halottkémek egykori és a Vágtázó Életerő jelenlegi énekese, Dudich Ákos pedig a rockzenével foglalkozó fiatal újságíró-generáció egyik legtehetségesebb tagja. Dudich könyvet írt Pótolhatatlan Halhatatlanság! A Vágtázó Halottkémek életereje címmel, amelyből (mint minden hasonló tematikájú jó műből) nemcsak az derül ki pontosan, hogy kik ezek az őserővel megáldott/megvert fickók, azaz a zenekar tagjai, hanem kirajzolódik a kor is, hogy milyen volt másként élni a nyolcvanas évek Magyarországán. Ami azért is dicséretes teljesítmény, mert akkoriban Dudich szinte gyerek volt még, és korosztályának többnyire még a disszidálás kifejezés megértéséhez is szótárak kellenek, köztük egy orosz.
Úgy mondtuk akkoriban, kalandvágyból maradtunk itthon, mert az elég jól hangzott. De persze inkább anyáink, szerelmeink, barátaink, hazánk miatt, jöjjön, aminek jönnie kell! Aztán jött is, de abban sem volt köszönet. A sapkában jött (Bereményi Géza képe) nyolcvanas évek elviselésében sokat segített az úgynevezett alternatív vagy underground zene és a hozzá ezer szállal kötődő egyéb artisztikus megnyilvánulások. A VHK ezen belül is egy külön és különös egyed volt, semmihez sem hasonlítható. A lényegét könnyedén meg lehetett ragadni, de konzerválni nehéznek bizonyult, mert az ÉLET-ről üvöltött. A szabadságról, a transzcendensről, az elfelejtett, elfojtott, elnyomott ősi tudásról.
A minap éjszaka ismét vetítették a televízióban Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjét. Bódynak sikerült talán a legtöbbet tartósítania a VHK fékezhetetlen agyvelejéből, és a videoszalag megőrizte Grandpierre életének bizonyos részleteit is, amennyiben áldokumentarista módszerekkel (ahogyan az egy álpaphoz illik) jócskán merített belőle. Bódy magnetofonszalagra mondott gondolat- és jelenetvázlataiban a következőket találjuk a karakterről: ?Az Attila, aki egy ilyen nyitott szellemiséget képvisel, úgy is mint elméleti ember, mint megfigyelő, mint obszerváló és úgy is, mint egy kísérletező zenész, aki a zenében sem szerepet játszik, hanem egyszerűen belső tartalmakat akar kifejezni.?
Bódy jól látta, Grandpierre végül is csillagász, napba néző, de nem a levegőbe beszél. Az élő világegyetem könyve című kötetében a következőket írja: ?Életünk világos és válságos korszakaiban mindannyiunkat foglalkoztat, miféle világban élünk, természetünkhöz mennyire közeli vagy távoli természetű a világ egésze, a Világegyetem. Természetünk legmélyén ? szemben a mai, egyre elidegenedő világfelszínnel ? szépségre, jóságra, igazságra vágyunk: az élet igazságára. Az életerőnél, természetes emberi életerőnknél nincs számunkra nagyobb erő a földkerekségen! Az élet igazságánál nincs szebb és nagyszerűbb erő földön és égen! Milyen nagyszerű és szívdobogtató meggondolni, hogy személyes életerőnk minden más erőnknél erősebb! Hiszen minden tevékenységünk életerőnktől kapja energiáját. De ha ez így van, akkor szükségképpen a jónak, az igaznak kell győznie a való világban is. Tévedés, hogy mindig a rombolás a hatékonyabb, hogy mindig a rossz terjed könnyebben, hogy a jó szükségszerűen mindig lépéshátrányban kell legyen ? mert minden létező erők forrása, a Természet szerint az élet igazságának rendeltetett a győzelem!?
Grandpierre költői kiáltványaiban dübörögnek a dobok, szarvasok vágnak át az erdőn. Előre világegyetemisták, nem vagyunk a helyünkön, és ez így már nem mehet tovább sokáig. Mert hogy van az például, hogy dolgozunk, majd a pénzünket átadjuk bankoknak nevezett uzsorások mindent behálózó, már a titokzatosság látszatára sem adó társaságának, így hát nyomorgunk, de közben dolgozunk, és már arra sincs erőnk, hogy felnézzünk néha a tiszta égre, majd a földre rogyunk erőtlenül, de még ezzel sincs vége, mert borzalmas, gyenge és szánalmas örökségünket utódainkra hagyjuk? Hogy nem azzal foglalkozunk, amire rendeltettünk? Akkor mi végre ez az egész? Ingyenebéd persze nem kellett sohasem, de ami jár, azt el fogjuk venni. Világos, Simor?
Grandpierre ezt mondja még Dudich Ákosnak ugyanarra a kérdésre: ?Óriáslelkű emberek vetik meg lábukat a Végtelen Valóságban, és építik fel az emberi, igazságos, szépségtől ragyogó világot. Természetszerű, hogy az emberiség minden tagja szárnyakat adjon a többieknek. A VHK alaptörvénye: szárnyakat adunk egymásnak és a közönségnek, hogy továbbadják, hogy minél nagyobb közösségek kapjanak szárnyra. Nincs értelme kimaradni egy ilyen, egymást magasra röpítő közösségből, mert minden ember kincs, és egy kincset sem érdemes kihagyni, mert minden emberkincs még magasabbra röpítheti az emberiséget. Tehát mindannyian közkincsek vagyunk.?
A VHK nem politizált direktben, a rendőrök mégis rendszeresen bevitték a zenekar tagjait, Grandpierre-t pedig első számú közellenségként emlegették, a március 15-ei várható balhék esetében benne volt az első három begyűjtendőben. Naná. Mert bár annak tűntek, a hatalom emberei mégsem voltak teljesen hülyék. A szabad embernél és annál, akinek nincs veszítenivalója, nincs veszélyesebb.

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close