Bejegyzések

Bejegyzések

Igencsak ágaskodott: a Vágtázó Életerő VHK-idéző estje a Pecsában

Nincs hozzászólás Hírek

Forrás: Quart

Csaknem három órán keresztül idézte a Vágtázó Halottkémeket a Vágtázó Életerő szombat este a Pecsában, és minden majdnem olyan volt, mint régen. Beszámolónkból kiderül, hogy nosztalgia volt-e csupán, vagy visszatérés; hogy gyújtottak-e tüzet a színpadon; hogy mi az elhivatottság; illetve az, hogy jót tesz-e az idézésnek a túlzott múltidézés?

Már tavaly év végén lehetett itt-ott hallani, hogy újra összeállt a VHK, vagyis hogy hivatalosan a Vágtázó Életerő, mert nincs benne az alapító Ipacs, így nem akarták ugyanazt a nevet használni – de azért ez valójában mégiscsak a VHK lesz. A decemberi Quart-interjúban is említik, hogy újra próbálnak, de mégis különösebb csinnadratta nélkül szerveződött ez a koncert, egyszer csak lett. Jó ideig szinte csak szájhagyomány útján terjedt a hír, csupán az utolsó hetekre jutott nagyobb publicitás, plakátok, ajánlók, Wan2-címlap stb. Minden meggyőződésem ellenére muszáj vagyok önéletrajzi elemekben bővelkedni: életem legelső bulija egy VHK-koncert volt a Fekete Lyukban, aztán még sok, szóval volt bennem várakozás elég, de az objektív, mondjuk úgy, zenekritikusi elvárásaim is ugyanolyan nagyok voltak.

A Vágtázó Halottkémek valami egészen különleges zenei világot és környező mitológiát alkotott, ráadásul annyira kevés olyan zenekar van, aminek a fő motivációja nem valami homályos rocksztárkodás, hanem küldetése van. Még ennél is kevesebb, ahol ez a küldetés nem is csak társadalmi, hanem transzcendens. És ez nagy dolog, még ha furcsán is néznek arra, aki ilyeneket mond. Ráadásul mindezzel olyankor jelentkeztek a keleti blokkban, amikor még odakint is csak éledezett a punk, amihez később, jobb híján, a VHK-t is sorolták. Aztán a VHK is a vallásalapítók útját járta végig: még a hatalom elnyomása alatt, a föld alatt gyűltek-gyűltek a hívek, és amikor a hatalom összeomlott, elkezdett épülni az egyház, egészen odáig, hogy az alapítóknak be kellett látniuk: ez már nem az, amit akartunk: minden a miénk, de letértünk az útról, elvakított a világ. És abbahagyták, szétszéledtek. Mit tudnak felmutatni tehát tizenöt évvel a csúcs (ez persze szubjektív, és vitatható), és csaknem tíz évvel a vég után? Az utolsó felállásból ketten (Németh László “Fritz” és Mestyán Ádám) a Yavában gitároznak, ami általuk fol(k)core-nak nevezett zenét játszik, Grandpierrre a tradicionális hangszerekkel üzemelő Csodaszarvast csinálja (a két zenekar lemezéről erre a kritika), úgyhogy benne volt az estében, hogy – esetleg a zenekar megújulását is igazolva – a népzene felé kanyarodik a dolog. De az is benne volt, hogy mindenkinek jólesne “egy kis zúzás” és a régi szép idők emléke. Szerencsére az utóbbi valósult meg.

A színpadon az ismert sámándizájn (ugyanúgy Barcsik Géza munkája, mint régen is minden lemezborító és díszlet – a borítókból, plakátokból és egyéb munkákból egyébként kiállítást is rendeztek a Pecsa galériájában, ami május 13-ig megtekinthető), kivetítőkkel megfejelve, előkerült Grandpierre piros-kék sámánmeze is (szerencsére, mert a polírozott promófotók eléggé rémisztőre sikerültek), szóval otthonos minden, de azért ez mégiscsak a Pecsa: nehezen tudok szabadulni a képtől, hogy a vágtázó vallásalapítóknak a város legridegebb bazilikájában kell bizonyítaniuk (és akkor itt most le is szakadnék erről a hasonlatról). Jó háromnegyed ház van, meglepően kevés fiatalt látni. Én azt gondoltam, hogy a nemzetirock-rajongók ezoterikus ága is jelentős erőkkel képviseltetni fogja magát, ha más nem, a Csodaszarvas miatt, ahol azért van közös metszet, de ez sem volt jellemző. Amikor három éve az F.O. Systemnek volt ugyanitt nagy múltidézése (innen jutott eszembe a párhuzam), az féktelen nosztalgiázásba fulladt, Mátyás Attila a számok között meghatottan köszönte meg, hogy ennyien itt vannak, és hogy ugye milyen szép volt annak idején. Az emberek meg egymásra néztek, hogy bizony, milyen szép volt. Most szó sincs erről: a VHK ugyanúgy celebrál, mint annak idején, egyszer sem kacsintanak ki a közönségre, hogy bakker lányok-fiúk, de jó is ez, csak a legvégén a meghajláskor engedélyeznek maguknak egy kis nyilvános örülést. Szó sincs nosztalgiáról, föl sem merül, és ha filozófiailag nézzük a dolgot, nem is merülhet: a világösztönt nem lehet a múltból, a múlton keresztül megidézni, csak itt és most, ugye. És ez az, ami az egész VHK-nak az erejét adja, és adta mindig is: hogy ezt a megidézés dolgot teljesen komolyan gondolják, és ha az ember hajlandó átadni magát, akkor részt is vehet benne. Ma, amikor a cinikus kívülállás a legmenőbb dolog a világon, minden ilyen aktusnak örülni kell, függetlenül attól, hogy egyébként mit gondolunk az egészről: a felső világgal kommunikálunk-e, vagy a ritmikus dobolás rendezi úgy az agyhullámainkat, hogy ilyen és ilyen hormonok ezt és ezt csinálják.

A koncert csaknem három órás, elejétől a végéig megingás nélkül vesz benne részt a zenekar is, meg a közönség is, talán csak ez első pár percben érzem néha, hogy elmászkál a ritmus, de persze az is simán lehet, hogy ennek így kell lennie. Az egyetlen olyan tag, aki nem szerepelt az utolsó felállásban (hogy Ipacs László miért nincs itt, azt az interjúkban nem nagyon akarták elmondani), a yavás Szabó Kristóf, róla kiderült, hogy elképesztően intenzív dobos. Grandpierre Atilla rikoltozik, ráng, révül és rohangál, szerencsére nincsenek tűzgyújtáshoz hasonló túlzások sem, és még a 96-ban kilépett Soós Lajos Szónusz is felbukkan pár szám erejéig, basszusgitáron, aztán hegedűn. Háromszor tapsolják az zenekart vissza, és ők erre számítva a ráadásra tartogatják az ismert slágerek többségét: Nincs más megoldás, Botrányos probléma, hibátlan az ív. Hogy ennek ellenére a száz helyett csak mondjuk kilencvenkét százalékosnak érzem a koncertet, annak több oka lehet: a Pecsa utolérhetetlen hangulatát fentebb már méltattam, meg hát kicsit el is szokott a zenekar is, meg a közönség is ettől, újra kell tanulni a mozdulatokat, és persze benne volt az emberekben is a múltidézősdi, ami nem kedvez az idézésnek, lásd korábban. Szóval éppen nem ugrott ki a világösztön, de igencsak ágaskodott. Előzetesen több helyen is azt nyilatkozták, hogy a koncert sikerétől függ a folytatás, így viszont egyértelmű: ez nem nosztalgiakoncert, hanem visszatérés volt. A következő alkalommal kiugrik, az tuti, aztán be is pörög.

Szalai-Burszán Balázs

Képek a koncertről az eredeti cikkben, illetve ide kattintva tekinthetők meg.

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close