Bejegyzések

Bejegyzések

Kalandra Fel!!

Nincs hozzászólás Boli írásai

/ázsiai útikalauz stopposoknak/

Manapság egyre több ember érdeklődése irányul az uniformizált Nyugat helyett a varázslatos Kelet felé, sokan álmodoznak távoli, egzotikus utazásokról, végül aztán a legtöbben lemondóan konstatálják, hogy idén is csak a horvát beach játszik, legjobb esetben Görögország, mert ki a franc tudna kifizetni teszem azt egy nepáli kalandtúrát. Pedig ez egy egetverő baromság, mivel egy kéthetes krétai nyaralás árából akár a Himalájáig is eljuthatunk, csak meg kell találni az utazás módját.

Ezen írás azoknak a kalandvágy fűtötte, vállalkozó szellemű egyéneknek próbál útmutatást és segítséget nyújtani, akik a kényelmes, ámde borsos árú, repülős társas utakkal szemben a jóval olcsóbb, de annál kockázatosabb és időigényesebb egyéni, szárazföldi barangolást választják (autóstop, helyi tömegközlekedés, szamárkordé, tevehát, gyalog-galopp…), annak minden veszélyével, fáradtságával és kényelmetlenségével. Az alább vázolt útvonal megtételéhez minimum 2-3 hónap szükséges, de ha tehetjük, érdemes rászánni 3-4-szer ennyit is. A költségeink még így is jóval alatta maradnak az utazási irodák sokszázezer forintért kínált, néhány hetes, hasonló úticélú, szervezett túráinak.

Miután útvonaltervünk összeállt, mely jelen esetünkben a Törökország-Irán-Pakisztán-India-Nepál-Tibet útvonal, első lépés a vízumok és a nemzetközi oltási igazolványok beszerzése. Az előbbit a célországok budapesti nagykövetségein kell igényelni, az utóbbit szintén Pesten, a Markó utcai Nemzetközi Oltóállomáson állítják ki, miután legalább egy védőoltást felvettünk az orvos által ajánlott több tucatból. A többi oltás felvételét mindenki pénztárcájától és rizikóvállalásától teheti függővé, de annyit azért érdemes megjegyezni, hogy egyik oltás sem nyújt 100%-os védettséget. Nem egy utazó tért haza betegen, annak ellenére, hogy minden lehetséges szérummal beoltatta magát, ugyanakkor mások védőoltások nélkül is egészségesek maradtak több hónapos trópusi vándorlás után is. Végül is ez a szervezettől és a szerencsétől is függ. És mivel a bátraké a szerencse, ezért jobb, ha nem parázunk fölöslegesen…

Az indiai és pakisztáni higiéniai állapotokból kifolyólag úgyis mindenki átesik egy kiadós gyomorfertőzésen, de néhány marék chili paprika (a legjobb gyomorfertőtlenítő!), és egy szakajtó WC-papír rendeltetésszerű használata után egy-két nap alatt kilábalunk ebből a csikaró kellemetlenségből, úgyhogy a későbbiekben már ettől sem kell betojni.

Szokásos túrafelszerelésünket (sátor, hálózsák, polifoam, zseblámpa) egészítsük ki kulaccsal és lepedővel is. A lepedő főleg monszun idején ajánlott Indiában, mert az éjszaka olyan meleg, hogy nem nagyon lehet vastagabbal takarózni, viszont a moszkitók miatt valamivel mégis csak kell, mert ilyenkor rengetegen vannak, és nem elég, hogy pokolian csípnek, de még egy jó kis maláriával is megajándékozhatnak. Persze a legjobb monszun idején elkerülni Indiát (ez az esős évszak júliustól szeptemberig tart), bár ebben az esetben le kell, hogy mondjunk az igen hallucinogén trópusi betegség okozta delírium nem mindennapi élményeiről. Végül, miután beszereztük a kifejezetten hátizsákos egyéni utazóknak íródott Lonely Planet útikönyvsorozat Ázsiáról szóló kiadványát, bátran nekivághatunk kalandos utazásunknak.

Isztambulig eljuthatunk a menetrend szerinti Volánbusz járatokkal, melyek Budapestről, az Erzsébet térről indulnak, vagy vonattal a Balkán Expressz Keleti pályaudvarról induló járatával. A menetidő mindkét esetben kb. 24 óra. Innen a legegyszerűbb és legolcsóbb továbbutazási lehetőség az Isztambul-Teherán közvetlen buszjárat, mellyel röpke 52 óra alatt máris a több ezer km-nyire fekvő Perzsia fővárosában lehetünk. A legolcsóbb, minimális komfortfokozatú (gurul, azt? jól van) buszok jegyára mindössze 20 dollár.

A szárazföldi utazás egyébként egész Ázsiában elképesztően olcsó, ráadásul az autóstop is működik, igaz a legtöbb sofőr benzin-hozzájárulást kér, de ha jól alkudunk (ami mellesleg Keleten kötelező), akkor igen jutányos áron, vagy akár ingyen is megtehetünk sok száz km-t. Nem árt tudni viszont, hogy az autóstopnál Európában használatos jelzés (feltartott hüvelykujj) a muzulmán országokban teljesen mást jelent, jobb ha nem használjuk. A lassításra ösztönző magad mellé intés az elfogadott. Amúgy a török-iráni határvárosban, Dogubayazitban a Hungarokamionnak van egy kereskedelmi kirendeltsége, úgyhogy visszafelé jövet innen egész Budapestig biztosítva van a kamionstopos hazaút.

Az iráni határátlépés meglehetősen sajátságos körülmények között zajlik, ugyanis a környéken állandósult kurd harcokból kifolyólag – amelyek egyébként nem veszélyeztetik az utazók testi épségét, az átkelés teljesen biztonságos – állig felfegyverzett marcona katonák egy bazi nagy, vasrácsos keretbe terelik az átmenő forgalmat, ahol hosszas várakozás után (az európaiakat előzékenyen előreengedik), egyesével lehet távozni. Turistákkal itt már egyáltalán nem találkozhatunk, csak néhány hátizsákos világjáróval, akik igencsak feltűnést keltenek ezen a főleg ázsiaiak által használt határátkelőn.

Innen a közvetlen buszjárattal eljuthatunk Teheránba, de érdemes stoppal is próbálkozni, mert végtelenül kedvesek és segítőkészek az irániak, és olyan kevés a külföldi látogató, hogy szívesen felveszik és egyúttal meg is vendégelik őket. A helyi lakosok számára az idegen utazó még mindig valamiféle romantikus regényalak, akit hatalmas érdeklődéssel fogadnak, ez egyébként egész ázsiai utunkra jellemző lesz. Az utak mentén gyereksereg integet lelkesen, a városokban járókelők kíváncsi csoportja vesz körül, ez persze nem mindig kellemes, néhol (főleg Pakisztánban és Indiában) kötélidegzet és birkatürelem szükségeltetik a nem egyszer tolakodóvá váló kíváncsiskodók elviseléséhez. Viszont segítőkészségükhöz kétség nem fér, ha útbaigazításra van szükségünk (de ha nincs, akkor is) tucatnyian sietnek a segítségünkre, ajánlgatják angoltudásukat, a legtöbbször akkor is, ha meg sem értik, amit mondunk. Metakommunikáló pantomim műsorunkkal mindenesetre nagy sikert arathatunk még egy tojásrántotta rendelésekor is.

A helyi populáció egyébként roppant életrevaló, a civilizációtól távoli hegyi utak mentén aprócska gyerekek lapulnak, türelmesen várva egy arra haladó járműre vagy gyalogosra, közeledtére felugranak, és lelkesen kínálják a frissen szedett gyümölcsöt; fügét, banánt, gránátalmát, ami éppen terem arrafelé. A városokban suhanctól az aggastyánig – 8 és 80 év között – sokan élnek utcai cipőpucolásból, vagy a tehetősebb ismerőseiktől kölcsönkért fürdőszobamérlegre próbálják felcsalogatni a gyanútlan nézelődőt egy kis aprópénz reményében, esetleg alkalmi idegenvezetőként ajánlják fel szolgálataikat, a legtöbb esetben mindhárom ipart egyszerre űzik, bonuszként pedig hasist árulnak.

Fontos tudni a női utazóknak, hogy Iránban – hasonlatosan más iszlám országokhoz – nagyon szigorúan veszik az öltözködési előírásokat: tetőtől-talpig fedett test, csak az arc maradhat szabadon és a ruha nem lehet testhez simuló. A helyi nők többsége csadorban jár, de manapság már megteszi a hosszú szoknya, harisnyanadrág, hosszú ujjú blúz és fejkendő is. Ha egy nő öltözéke nem felel meg az előírásoknak, akkor simán elviheti a rendőr, ez pedig Iránban több mint kínos, bár manapság a turistákkal már kevésbé szigorúak, azért miniszoknyával még ne próbálkozzunk. Egyébként a férfiaknak is ajánlatos a hosszúszárú nadrág és ing, még a legnagyobb melegben is, amennyiben el szeretnék kerülni a lesújtó pillantásokat, ennél fogva a miniszoknya itt is kerülendő. (Nyugi, csak Indiáig kell kibírni, ott ugyanis a szoknya koedukált viselet, mindenki kedvére szellőztetheti, mivel alsónemű nem kötelező.)

Emellett érdemes felkészülni, hogy a mai Perzsiában hihetetlen mennyiségű katonába és rendőrbe botlik az ember úton-útfélen. A buszokat félóránként megállítják a katonai ellenőrzőpontokon és átvizsgálják, ebbe a személyi motozás is beletartozhat. Nem kell ilyenkor bepánikolni, mert az európaiakat nem bántják, mi több, nagyon kedvesek vele.

Az első benyomás okozta szorongásunk aztán hamar feloldódik, mihelyt kicsit jobban körülnézünk ebben a vendégszerető országban. És mivel Iránban jóformán nincsen idegenforgalom, ezért az európai és amerikai kultúra „áldásaitól” mentes, végtelenül szép és emberi világot láthatunk. Amennyiben szállást keresünk – ami egyébként felesleges, mert ötpercenként kapunk helyi meghívásokat -, akkor az Iszfahánban található Hotel Amirhadir a legideálisabb választás, ez a hátizsákos világcsavargók törzshelye, olcsó, tiszta, kényelmes, és vendégkönyvéből sok hasznos, naprakész információra tehetünk szert, mivel ezen keresztül cserélik ki utazási tapasztalataikat az Indiából érkezők és az odatartók. Esténként pedig az élménybeszámolós spontán ismerkedési partik során az esetleg már idegeinkre menő, lestrapált útitársunkat tetszés szerint lecserélhetjük.

A pakisztáni határig vonattal és busszal egyaránt eljuthatunk, mindkettő roppant olcsó, a busz viszont még aránylag kényelmes is, ellentétben a vonattal, mivel annak zsúfoltsága kezdi megközelíteni az indiai szintet. Készüljünk fel, hogy utunk azokon a világ legmelegebb sivatagjain vezet keresztül, melyeken lazán felmegy a hő 50 fok fölé, úgyhogy érdemes kulacsban ivóvizet vinni, fejünkre pedig vizes kendőt kötni, aztán csak bámulni ki az ablakon a homokdűnék között fel-felbukkanó tevekaravánokat, és az út menti napszítta állatkoponyákat, csontokat. A látvány több mint egzotikus.

A határátlépés ott is – mint egész ázsiai utunk során – gyalogosan történik. Nem kell megijedni a végtelen sorokban kígyózó, várakozó embertömegtől, mert az európai vándorokat itt is előreengedik, és általában egy rövid, formális vámvizsgálat után gyorsan átengedik. A pakisztáni határőrök meg – ha jó napjuk van – rögtön meghívják egy ebédre az utazót, s ha ott szándékozná tölteni az éjszakát, akkor adnak ágyat és fegyveres őrt is. Mindezt barátságból, meg talán azért, mert elég egyhangú számukra az élet, s egy messziről jött, hátizsákos, fura szerzet egy kis színt hoz az unalmas szolgálatukba.

A határvárosból, Taftanból (ami tulajdonképpen csak egy agyagviskó-rengeteg) óránként indul busz, de arra csak az szálljon fel, aki már minden földi jóról lemondott. Kényelmetlenül kicsi, dodzsem üléseken, bazi nagy batyuk és mekegő kecskék között, irgalmatlanul rázós úton zötyöghetünk, bár ez így nem igaz, mert út egyszerűen nincs, csak megy keresztül a sivatagon a busz, úgy rázva, hogy az ember veséje a második órában leszakad, a negyedikben elharapja a nyelvét, és mindez 25-30 órán át hatalmas portömeg közepette élvezhető. Ki lehet próbálni puszta kalandvágyból, bizonyítani, milyen tökös legények vagyunk, de az út végén úgyis megbánjuk, hogy felültünk arra a rohadt buszra. A vonat viszont csak háromnaponként indul Taftanból, de azon legalább elviselhetőek a körülmények, már amennyire elviselhetőnek lehet nevezni egy pakisztáni vagy indiai vonatot.

Mielőtt átlépnénk Indiába, érdemes egy kis kitérőt tenni és felkeresni a volt és a jelenlegi fővárost, Rawalpindit és Iszlamabadot. Rengeteg érdekes látnivaló akad ezekben a jóformán ismeretlen városokban, ahol a legkifizetődőbb közlekedési eszköz a háromkerekű motoros riksa, amelyen az utazás felér egy bátorságpróbával, mivel a sofőrök minden KRESZ-szabályt figyelmen kívül hagyva, őrült tempóban, életveszélyesen cikáznak a kaotikus forgalomban. Ennek ellenére hihetetlen, de balesetet nemigen látni.

A másik meglepő dolog, hogy Pakisztánban érvényes a Nemzetközi Diákigazolvány, ami Ázsiában ritkaság. Fel kell keresni a minden pályaudvar közelében megtalálható Ticket Discount Office-t, ahol az igazolvány alapján kitöltenek egy formanyomtatványt, és ezzel lehet 50 %-os diákjegyet vásárolni a vasútállomás pénztáránál. Kicsit macerás, meg bürokratikus procedúra, de megéri.

Azt is jó tudni, hogy a turisták előnyt élveznek még a sorbanállásnál is, nyugodtan kikerülhetjük a kígyózó sorokat a jegypénztáraknál, és nemhogy haragos megjegyzéseket nem kapunk, hanem még a sorbanállók bíztatnak erre. Itthon egy hasonló oldalazó manőverrel pillanatok alatt lincs-hangulatot vívhatunk ki magunk ellen, odakint viszont kedvünkre kitolakodhatjuk magunkat.

Az indiai határra való érkezésünket úgy időzítsük, hogy minden nap 16:00 órakor ünnepélyes katonai cécó keretében bezárják a kaput, és csak másnap reggel 10:00-kor nyitják meg. Amint átsétálunk az indiai oldalra – ahol a téli hónapokban is hihetetlenül zöld minden, fák, bokrok, pázsit, színes virágok mindenütt -, a lábunk előtt mókusok és majmok cikáznak az úton, fejünk fölött pedig hatalmas transzparens hirdeti: „Üdvözlünk a Föld legnagyobb demokratikus államában.”

A határtól biciklis riksával lehet eljutni a legközelebbi településre, Attariba. Innen indulnak buszok Punjab állam fővárosába, Amritsarba, ahol a szikhek szent zarándokhelye, a varázslatos Aranytemplom található, ahol a szerzetesek földöntúli zenéje olyan rendkívüli nyugalmat és harmóniát áraszt, hogy pár napig biztos nincs kedvünk továbbindulni. És mivel a templom egyik szárnyában ingyen konyhát és szobákat tartanak a zarándokok és utazók részére, nyugodtan pihenhetünk itt pár napot, utunk ezen szakaszán már ránk is fér egy kis regenerálódás, testi-lelki felfrissülés.

A lelki táplálék után hasunkra is gondolva betérhetünk a tornaterem nagyságú étkezőbe, ahol 4-5 szervírozó folyamatosan járkál a földön hosszú sorokban ülő emberek között, és mindenkinek osztanak tálat, poharat, ételt, vizet. Evőeszközt persze nem, hiszen itt is, mint egész Indiában, kézzel esznek, a „chapati” nevű lepénnyel tunkolják a főzelékféleséget, ami nagyon finom és csípős, meg kiadós is, mivel folyamatosan utántöltik, amíg el nem hárítjuk a további kínálgatást.

Utunkat tovább Delhi felé busszal és vonattal egyaránt folytathatjuk. A vonat nagyságrendekkel olcsóbb, de nem csak ezért érdemes ezt választani, hanem – bár iszonyatos tömeg van – itt zajlik az igazi élet, s utazás közben így lehet egy kicsit jobban megismerni India lakóit. Azt is jó tudni, hogy a vonatokhoz csatolnak egy külön vagont a katonák számára, ahol nem jár kalauz, ha megszorultunk, ebben a vagonban ingyen utazhatunk, a bakák nem kis örömére, akik mindenüket megosztják a furcsa, számukra egzotikus, messziről jött utazóval.

A túlzsúfolt, szmogos Delhit nem igazán érdemes felkeresni, viszont innen egy óra vonatozásra van Agra városa, ahol a híres Taj Mahal található, az Indiába utazó turisták célpontja. Valóban nem érdemes kihagyni, ha már úgyis errefelé járunk, de ne érjük be ennyivel, mint oly sokan, hiszen ennél százszor érdekesebb látnivalók is akadnak bőven, csak kicsit el kell szakadni a turista-útvonalaktól.

Érdemes például leutazni a dél-indiai Karnataka államba, ahol a dzsungelben rábukkanhatunk Hampi ősi romvárosára. Amilyen misztikus és romantikus hely a Machu Pichu a perui Andokban, ugyanilyen Hampi is Indiában. Több tucat templomából mára a legtöbb romokban hever, de még így is lenyűgöző látványt nyújtanak a zöldelő pálmafadzsungellel övezett, sziklás-hegyes tájon fel-felbukkanva. Ideálisabb szálláshelyet nem is kívánhatnánk magunknak, garantált időutazás, cucc se kell hozzá, de ha már egyszer ott nő az orrunk előtt… Az őslakosok még ma is ilyen romokban laknak, vagy egyszerűen csak az utcán, ott sütnek-főznek, esznek, alszanak, együtt a kutyákkal, kecskékkel, majmokkal, szent tehenekkel.

Ez utóbbiakból egyébként közel 200 millió kószál az országban, úgyhogy lépten-nyomon beléjük botlik az ember, teljesen szabadon mászkálnak a városokban a járművek között, vagy a tengerparton a strandolókat kerülgetve.

A tengerpart egyébként Kerala államban a legvonzóbb, zöld trópusi paradicsom szegélyezi a fehér homokos öblökkel tarkított, sziklás partot, csendes, szinte érintetlen környék szemben a zajos, turistáktól nyüzsgő, volt portugál gyarmattal, Goával. Miután kibúvárkodtuk magunkat az idilli lagúnák színes halaktól hemzsegő, mélykék, áttetsző vizében, felkerekedhetünk, hogy egy röpke 48 órás vonatút után megérkezzünk az északon fekvő Uttar Pradesh államba, amit a szent folyó, a Gangesz szel át. Ennek partján található a világ egyik legősibb városa, a több mint 2000 éve lakott Benáresz (mai nevén Varanasi), mely mindmáig India legszentebb helye. A Síva városaként is emlegetett szakrális helyre hinduk milliói zarándokolnak el, hogy rituális fürdő keretében bűneiktől megszabaduljanak, ugyanakkor ez a legfőbb temetkezési hely is, ami tulajdonképpen a holtak elégetését és hamvaiknak Gangeszbe szórását jelenti.

A városban található az International Music Center Ashram, ahol klasszikus indiai zenét hallgathatunk minden este 8 órától. Innen nem messze működik a Government Bhang Shop, vagyis az Állami Marihuána Bolt, melynek választéka hasonlatos az amszterdami coffee-shopokéhoz. Persze errefelé nem a könnyű drogok liberalizálásáról van szó, mivel ebben a kultúrkörben a kendert nem kábítószernek, hanem Síva isten szent növényének tartják, és nem szórakozásból, hanem rituális szertartás keretében, szakrális és gyógyító céllal füstölik.

Benáresztől északnyugati irányban továbbhaladva eljuthatunk a Gangesz forrásához is, mely a Himalájában 3890 méter magasan fekvő Gangotri falucska mellett található. Ez a hindu zarándokhely nem az a kimondott turistacentrum, McDonald?s-szal súlyosbított szállodasor remélhetőleg még jó ideig ismeretlen látványosság lesz errefelé, egyelőre még érintetlen természeti szépség, nagy-nagy nyugalom és meditáló száduk (szent emberek) látványa fogadja az idetévedt vándort.

Innen 300 km-rel északabbra fekszik Dharamsala, a tibeti emigráns kormány székhelye, és a közeli kis település ad otthont Tibet XIV. Dalai Lámájának is. Őszentsége 2-3 naponként nyilvános fogadást szokott tartani, ahova előzetes bejelentkezés után bárki elmehet, és kezet foghat vele, ő pedig áldását adja az éppen odalátogatóra. Szálláslehetőségek a közeli hegyi falvakban (pl. Baksunat, Dharamhot) igen olcsón akadnak, a vendégszerető tibeti családok 20-30 rúpiáért (120-180 Ft) adnak ki komplett házakat (persze ezek komfortnélküliek), ugyanennyiért a kis házi étkezdékben pedig annyit ehetünk, amennyi belénk fér.

Egy másik fontos buddhista központ a Delhi-Calcutta vasútvonal mentén, Benáresztől 3 órányira található Bodhgaya nevű városka. A mai napig itt áll az a fa, mely alatt meditálva Buddha megvilágosodott. A világ összes, jelentős számú buddhistával rendelkező országa építtetett a városban templomot vagy monostort, így többek között Thaiföld, Tibet, Japán, Burma, Korea, Kína, Nepál, Sri Lanka. Ezekben a monostorokban egy kevéske adomány ellenében megszállhatunk, spártaian egyszerű szoba és közös étkező várja az idelátogatókat, ugyanakkor meditáció- és jóga-kurzusokon is részt vehetünk.

Bodhgayától délkeleti irányban érhető el Calcutta, de ezt a 12 milliós nagyvárost hagyjuk inkább az idegenvezetők által terelgetett turistacsoportokra, és mi inkább észak felé folytassuk utunkat, ahol a butháni határtól nem messze találjuk a festői szépségű Darjeeling városát. Káprázatos botanikuskertje és vadasparkja – ahol a hópárductól a vörös pandáig rengeteg ritka, egzotikus állat él természetes környezetében -, valamint hatalmas teaültetvényei mellett van egy magyar vonatkozású nevezetesség is a környéken, itt található Kőrösi Csoma Sándor sírja, aki ezen a tibetiek által lakott területen halt meg.

Innen egy röpke 3 órás, hegyek között kanyargó buszút végén megérkezünk a nepáli határhoz Sunanliba, ahol semmi vámvizsgálat, határőrök, sorompó vagy ilyesmi, csak egy kis bódé, viszont a vízumunkat itt is megvásárolhatjuk.

A fővárosba, Kathmanduba kb. 10 órás buszozás után érkezünk meg. Olcsó szállás szempontjából a Thamelt és a Freak Streetet érdemes felkeresni, mindkét negyed a központban található. Egyébként, ha anyagilag megszorultunk, bármelyik árusnál pénzzé tehetjük felszerelésünk és ruházatunk nélkülözhető darabjait.

Kathmandutól néhány km-re terül el a Queen?s Forest, ami tulajdonképpen egy érintetlen, vad, burjánzó dzsungel-vadrezervátum, tele tigrissel. A hely látogatókat nem fogad, viszont az adrenalin-termelésünk meglódulása érdekében a kerítésen simán bemászhatunk, parkőrökkel nem fogunk találkozni. És ha egy kis szerencsénk van, tigrisekkel sem.

A közeli Nagarjun Hill-en található az Osho Forest Retreat Camp, a híres tantrikus tanítómester, az 1990-ben elhunyt indiai Osho guru követőinek egyik meditációs központja. A másik, az Osho Commune International az indiai Poona városába, Bombaytől 150 km-re található, ez a legnagyobb spirituális központ a világon, ezreket vonz a Föld minden tájáról, akik azért jönnek, hogy részt vegyenek az Osho által kifejlesztett, egyedülálló, dinamikus meditációkon és egyéb kreatív (erősen szexuális töltésű) programokon.

Itt a nepáli táborban is – akárcsak az indiaiban – minden egyes nap fénypontja az esti 2 órás ünneplés, dallal, tánccal, és fakultatíve egyéb testi örömökkel. Maga a környék is csodálatos, egy hegyoldalban, a Himalája tövében, erdő közepén van a tábor, fák, virágok, patak, madárcsicsergés.

A peace?love feeling varázsát megtörendő, felkereshetjük a Kathmandutól 20 km-re fekvő kis hegyi falut, Dakshinkalit, ahova szombatonként hinduk százai zarándokolnak el, hogy az itt lévő Káli-szentélynél állatáldozatokkal elégítsék ki Káli istennő vérszomját. Csirkét, kacsát, birkát, ökröt áldoznak fel, az oltáron elvágják a torkukat és kiengedik a vérüket, ilyenkor az ébenfekete Káli- szobor szinte fürdik a vérben. Közben az idezarándokolt hinduk hangos dobszó és harangozás kíséretében az oltár elé járulnak, ahol elhelyezik különböző áldozati ajándékaikat, és miközben elrebegik fohászaikat, megkongatják az áldozati harangot. A bátrabbak megsimogatják a szobrot és a rajta csorgó vérrel bekenik saját homlokukat. Nyugati ember számára valószínűleg szokatlan ez a „keleti barbarizmus”, bár a hazai vágóhidak kegyetlen mészárlásai is megérnének egy misét.

Aki mégis inkább kihagyná ezt a véres hindu szertartást, annak is érdemes Dakshinkaliba buszozni, mert a szemközti Gorakhnath-hegyen egy tibeti buddhista kolostort talál, melyhez ugyan irdatlan hosszú lépcsősor vezet fel, de megéri a fáradtságot felmenni. A színes imazászlókkal fellobogózott hegycsúcsról elképesztő kilátás nyílik a környékre, és a monostorkertben eredeti tibeti buddhista szertartásoknak is szemtanúi lehetünk, díszes ruhájú kántáló szerzetesekkel, kürtökkel, dobokkal, harangokkal. Sőt, amennyiben rászorulunk, szívesen felajánlják valamelyik távollévő szerzetes szobáját néhány napra, és az ételüket is megosztják a messziről jött utazóval. A mosolygó lámák között eltöltött napok után lelkileg teljesen felfrissülve és feltöltődve folytathatjuk tovább utunkat.

Amennyiben nepáli látogatásunk időtartamába beleesik március 12., számítsunk rá, hogy ekkor tetőtől talpig ki leszünk pingálva. Ugyanis ezen a napon tartják a Holi-fesztivált, ami annyit jelent, hogy az utcákon mindenki mindenkit össze-vissza fest színes, főleg piros festékkel. A turisták ilyenkor szabad prédának számítanak, ezt rengeteg utcagyerek ki is használja, falkákba verődve vadásznak a külföldiekre, de egymás között is folyik a festékcsata. Műanyagpalackokból, zacskókból, vödrökből, pumpákból locsolják a festéket, vagy egyszerűen csak kézzel egymás arcára kenik, de a szent teheneket és kutyákat sem kímélik. Ajánlatos ilyenkor a leglestrapáltabb ruhánkat magunkra ölteni, mert igencsak megsínyli ezt a napot. A legokosabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy mi is felszerelkezünk megfelelő mennyiségű munícióval, és jól összefestékezzük a büdös kölkeit. Hadd lássák, hogy milyen a tökös magyar virtus.

Tibetbe átruccanni nem túl egyszerű dolog, mivel nem elegendő a kínai vízum, hanem még külön engedélyek is szükségesek a beutazáshoz. Azt viszont kevesen tudják, hogy Tibet egy része nem kínai, hanem indiai fennhatóság alá tartozik, így indiai vízummal is felkereshető. Ez a terület két nyugat-tibeti királyság: Ladakh és Zanszkár.

Nyugat-Tibet a kínai Tibetnél egy fokkal egzotikusabb, itt találhatók a legrégebbi kolostorok, itt működik a létező összes szerzetesrend, olyanok is, amelyek a kínai Tibetben be vannak tiltva, pl. a feketesapkás varázslórend.

A ladakhi kolostorokban nyár elején jelmezes misztériumjátékokat, táncokat adnak elő a lámák, mivel errefelé az indiai kormány semmit nem változtatott és tiltott meg, ezért Ladakhban sokkal érintetlenebb formájában él Tibet kultúrája és vallása, mint a kínai területeken.

Az észak-indiai Manaliból két nap alatt jutunk el busszal Ladakh fővárosába, Lehbe, a Magas-Himalája lenyűgöző szépségű hegyláncai között, több alkalommal is átkelve az ötezer méternél magasabban fekvő hágón. Maga az út alapos halálfélelmi gyakorlattal is felér, tekintettel a himalájai utak elképesztő állapotára. De a szorongás okozta alkalmi gyomorgörcsöket enyhíti a szent hegy elképzelhetetlenül szép látványa.

De eljuthatunk a Kashmir állambeli Srinagarból is Tibetbe, busszal, kamionstoppal, majd helyi tömegközlekedési eszközökkel. Egész Tibet területén lehetőség van olcsó szállásra a kamionparkolókban lévő vendégházakban, a nomádok sátraiban, a kis falusi házakban viszont még ennyit sem kell fizetni, ők gyakran vendégül látnak puszta barátságból. Mivel a legtöbb vidéken nincs tömegközlekedési eszköz, ezért ezt a feladatot a teherszállító forgalom látja el, de természetesen ők sem ingyen. Persze néhány sofőr itt is – akárcsak itthon a taxishiénák – megpróbálják palira venni a külföldieket, ezért nem árt tudni, hogy az általánosan elfogadott tarifa 10-15 yuan száz kilométerenként. Viszont gyors szimpátiát érhetünk el egy-egy doboz cigarettával a kínai vagy a Dalai Láma fényképével a tibeti sofőrök körében.

Mielőtt azonban a kashmiri Srinagarból továbbutaznánk Ladakhba, érdemes pár napot elidőzni a városban, mert egyedülálló élményben lehet részünk. A település házainak nagy része ugyanis hajó: százéves lakóhajók ezrei állnak a várost átszelő folyón és a közeli nagy kiterjedésű Dál-tavon. A hajókon a szállás fejenként 40-50 rúpiába kerül (kb. 300 Ft), és érdemesebb a Dál-tóra menni, mert végtelenül megnyugtató a tó lótuszvirágai között álló hajók valamelyikén üldögélni a végtelen csendben és nézni a festői szépségű kashmiri hegyeket.

Nem árt azonban tudni, hogy este héttől reggel hétig kijárási tilalom van, egészen egyszerű ok miatt, Kashmirban ugyanis háború van évek óta. Ez általában csak annyiban nyilvánul meg, hogy sok az állig felfegyverzett végtelenül ideges indiai katona, de néhanapján éjjelente egész komoly harcok folynak a kashmiri szakadárok és az indiai hadsereg között. Érdemes tehát komolyan venni a kijárási tilalmat, nappal viszont nyugi van, ilyenkor még nem lőttek le kóválygó turistákat, igaz, a szeparatisták elrabolnak egyet-kettőt, de ettől – kis pénzű hátizsákosként – nem kell tartanunk, gazdag amerikai luxusbuszokra specializálódtak.

Az indiai katonai teherautókat meg érdemes lestoppolni Ladakhban, mivel ingyen elviszik a külföldi vándort úticélja felé, a kolostorokban pedig mindig akad szálláslehetőség. A tibeti lámák végtelenül türelmesek az idetévedt bámész idegennel, be lehet ülni a szertartásokra, mindent megmutatnak, amire az ember kíváncsi, adnak az ételükből, és általában semmin sem lepődnek meg, látszólag legalábbis.

Összességében rengeteg, számunkra szokatlannak tűnő szépség és hihetetlen nyugalom várja Tibetben az arra járót. És innen visszatekintve eddigi utunkra, nem győzünk betelni élményeinkkel, amiknek még korántsincs vége, mivel a hazautazás szintén kalandokban bővelkedő lesz.

Hazaérkezésünk után pedig még évekig eltart majd, míg feldolgozzuk ezen utazásunk tapasztalatait, és biztosak lehetünk benne, hogy ezek az egész további életünkre kihatással lesznek.

És abban is biztosak lehetünk, hogy újra neki fogunk vágni. Mert akit egyszer elvarázsolt a mesés Kelet egzotikus, misztikus világa, az el van varázsolva egy életre.

Úgyhogy mire vártok, kalandra fel, hadd szóljon!

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close