Bejegyzések

Bejegyzések

Lemezkritika a Quart-tól

Nincs hozzászólás Hírek

Forrás: quart.hu

Várakozások: Csaknem tízéves szünet után állt össze újra tavaly tavasszal a Vágtázó Halottkémek, az alapító Ipacs László hiánya miatt Vágtázó Életerő néven. Egyből egy szinte teltházas, jól sikerült koncerttel nyitottak a Pecsában (erről a Quart is megemlékezett, itt), és azóta is néhányszor felbukkantak vidéken és Budapesten. Az első koncert alkalmával azon gondolkoztunk, hogy vajon nosztalgiázás lesz-e ebből, avagy visszatérés, de szerencsére inkább az utóbbi lett: “a VHK ugyanúgy celebrál, mint annak idején, egyszer sem kacsintanak ki a közönségre, hogy bakker, lányok-fiúk, de jó is ez, csak a legvégén a meghajláskor engedélyeznek maguknak egy kis nyilvános örülést” ? írtuk akkor. Most nagyjából ugyanez lenne a kérdés a tavalyi pecsás és A38-s koncertek anyagából összeválogatott, egy stúdiószámot tartalmazó lemeznél is, ha ezúttal nem ignorálnánk teljesen ezt az egész kérdéskört. Azt írják a borítóban, hogy “a Vágtázó Életerő nem egyszerűen a VHK folytatása, hanem egyrészt maga az igazi VHK, másrészt lényegében egy új, önálló zenekar” ? ezzel én kiegyezek.

Eredmény: Utóbbi gondolat mentén rakták össze a lemezt is: három új dal és öt régi fel-, illetve átdolgozása, azaz “2009-es változata” kapott rajta helyet, a legnagyobb slágerek, mint például a Hunok csatája vagy a Halló mindenség. Egyáltalán nem vagyok ellensége a koncerten rögzített albumoknak, most hirtelen az első Jane’s Addiction jut eszembe, amit a mai napig szívesen meghallgatok, szóval a koncepció nekem rendben van, a hangzással viszont vannak bajaim, de erről később. Azonnal feltűnő különbség a korábbi VHK-anyagokhoz képest, hogy sokkal lazábbra vannak hagyva a számok, kevesebb az őrjöngés, több az elszállás és az improvizáció. Már rögtön az első számban, a címadó Forgószélben (ez az egyik új) percnyi hosszúságú révülések vannak, de szerencsére valahogy mindig sikerül visszahozni a lendületet ? de néha tényleg csak az utolsó pillanatban, itt látszik, hogy ami élőben működik, az lemezen sokszor nem adható vissza. A második szám, a Távoli világok zenéje is új dal, és rögtön észrevehető benne a másik különbség (mint a harmadik újdonságban, a lemezt záró Holdvilágban is): sokkal pozitívabb ez a zene a régi VHK-nál, nincs már benne az az ősdüh, inkább valamiféle teremtő-építő energiát akar megjeleníteni. Az új számokban, sőt a régik átdolgozásaiban is még inkább elrugaszkodnak a kötött struktúráktól: motívumok növekednek platókig és csúcspontokig, kihunynak és újraélednek, felteszem, nagyon sokszor csak úgy érzésre.

Ami probléma: a lemez túl magasra és egyben tompára van keverve, és az ének is mintha kicsit sok lenne. A régebbi felvételekben éppen azt szeretem, ahogy az ének egyenrangúként vesz részt a hangszerek munkájában, és egyáltalán nincs kiemelve, ehhez képest itt eltolódnak a hangsúlyok egy hagyományosabb rockzenekari keverés felé. Így nem egyszer volt, hogy azt éreztem: jó lenne a rikoltozás helyett most már egy kicsit döngölős, zúzós gitárriffeket hallgatni. A magasra keverés egyébként csak a koncertfelvételekben jelentkezik, a stúdióban felvett Holdvilágnál nem, de az ének itt is kifejezetten előtérbe van helyezve. Szóval jó, hogy van egy ilyen dokumentum a zenekar feléledéséről, de azért remélem, egyszer fölveszik ezeket a számokat rendesen, stúdióban is.

Kinek ajánljuk: Városi sámánoknak, gyűjtőknek, rajongóknak. (SZBB)

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close