Bejegyzések

Bejegyzések

"Maratoni sámánjódli öreg punkokkal"

Nincs hozzászólás Hírek

Forrás: Lángoló Gitárok

Ez az VHK-Jello Biafra-koncert már jó előre történelmi eseményként lett beharangozva, és végül nem is cáfoltak rá a nagy szavakra. Ráadásul Biafra sem hazudtolta meg magát, úgy látszik, tényleg annyira szereti a VHK-t, hogy képes volt normál nézőként lökdösődni a küzdőtéren, és nem csak kamu volt részéről ez a két évtizeddel ezelőtti amerikai lemezkiadás. Mellesleg ezt a prominens személyt a nagy tülekedésben akkor ott senki nem vette észre.

Mert volt ám tülekedés a Vágtázó Életerőre (rövidítve maradt a VHK elnevezés a Vágtázó Halottkémekből), egyenesen olyan volt, mintha ők lettek volna a főzenekar. Most már egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a tavalyi, nyolc év szünet utáni visszatérés abszolút nem volt elvetélt ötlet. A VHK ma is képes földindulást okozni színpadon és nézőtéren egyaránt. A Grandpierre Attila énekes vezette csapat nem is koncertet ad, hanem inkább valami nagyon zajos szeánszot tart. Ezt az egészet úgy kell elképzelni, ha egyáltalán el lehet, hogy van egy nagy zajmassza, amiből néha elemi erővel törnek elő a lüktető, tombolásra késztető, folkos beütésű, de punkos zúzások, esetleg halkabb, meditatívabb részek bukkannak fel az első hallásra össze-vissza pengetésből, amik egy ideig ringatnak, majd fokozatosan felgyorsulva átmennek egyfajta szervezett káoszba. Az egészre a koronát Grandpierre jellegzetes ordibálása-kántálása teszi fel, aki egyszer régen azt nyilatkozta, hogy elment ugyan énektanárhoz, de az artikulálatlan kiabálásnál többet a szakember sem tudott belőle kicsikarni. Ráadásul, ha létezik az egész színpadot berohangáló frontember, akkor ő az: sámánruhában vágtázik fel alá megállíthatatlanul, ha egy egész mező állna a rendelkezésére, talán még azt is belakná.

Valami egészen különleges, igazából elmondhatatlan élmény egy VHK-koncert, de elhiszem, hogy ez a tömény, beavatatlanok számára simán csak macskazenének is titulálható káosz a legtöbb embernek képes sokkot okozni. Viszont ezután a leginkább a régi, 80-as évek végi, kilencvenes évek elejei dalokra építkező másfélórás koncert után is nem egy ember volt, aki elismerően csettintett, pedig eszébe sem jutott volna, hogy valaha jót mond a Vágtázóra. Van ebben a zenekarban, és főleg Grandpierre-ben valami, ami magával ragadja az embert, és hogy ez most az általuk oly gyakran emlegetett sámánerő, vagy akármi más az teljesen mindegy. A lényeg, hogy a VHK produkciója teljesen egyedülálló a világon, amit még a szkeptikusoknak is legalább egyszer látni kell. (DankóG)

Bárki bármit mond, a Dead Kennedys néven turnézó nosztalgiazenekar hat évvel ezelőtti performansza korántsem öltött 100%-os falunapi hakni jelleget, a büfé kínálatából ugyanis hiányzott a ?kakashere sertéskörömmel? kitétel. Ettől függetlenül tény, hogy egy Napalm Death-egyveleget hegedülő Edvin Marton sem reformálhatta volna meg jobban a drámai hiteltelenség fogalmát. Az egykori frontember, Jello Biafra színpadra lépésével azonban mindennemű kérdőjel szertefoszlik fejünk fölött; senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy jelen pillanatban ez a seriffhelyettes külsejű, ötvenes dugong testesíti meg mindazt, ami punk rock néven definiálható. Ehhez két kifogástalan gitáros, valamint egy konkrétan gyilkos ritmusszekció asszisztál neki.


Homer Simpsonos vonások ide vagy oda, Biafra esetében szó sincs itt kispolgári konformizmusról. A nyitó Terror Of Tiny Town sorait emberünk véres orvosi köpenyben rekeszti el, mialatt egy ideggáz hatása alatt álló pantomimművész manírkészletével operál. Mindeközben csavarlazítós flakonban fogant műkedvelők és hivatásos Rumcájsz-imitátorok bukkannak fel a színpadon, akiket olykor előszeretettel taszít vissza a közönség soraiba. Hiába, operettország stage diving kultúrája továbbra is gyerekcipőben jár. Néhány új szerzemény (Clean A Thistle, New Feudalism, Three Strikes) után megérkezik az első Dead Kennedys-himnusz a California Über Alles képében. A refrént mindenki egy emberként zengi, Jello pedig némi ásványvizes szabadgazdálkodás után átadja magát a body surf örömeinek. A klasszikusoknak ezzel koránt sincs vége, idővel a Let?s Lynch The Landlord, majd végül a Holiday In Cambodia is előkerül.

Természetesen ezúttal sem ússzuk meg a csegevarás-ördögbotos politikai eszmefuttatások nélkül, ám hasonló kaliberű zenei körítés mellett teljes mellszélességgel támogatunk minden mondatot. Legyen szó a kizsákmányoló multik elleni harcról, a magánbörtönökkel kapcsolatos visszaélésekről, vagy az arapapagájok és a tobzoskák ivartalanításáról. A műsort egy maratoni sámánjódli zárja a Vágtázó Életerő szíves közreműködésével. És bár az improvizatív zenék ezen ágától még ebben a formában is belsőfül-gyulladást kapok, mindez nem nagy ár az év talán legjobb koncertjéért cserébe. (nausea)

(A képek innen vannak.)

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close