Bejegyzések

Bejegyzések

Marokkói kaleidoszkóp

Nincs hozzászólás Boli írásai

Tavaly decemberben jött rám megint a mehetnék. Eloször is tél volt ugyebár. Hideg, latyakos, csúszós, taknyos tél. Utálom. Ráadásul vészesen közelgett a Szilveszter, az eroltetett örömködés dáridója. Szintén ki nem állhatom. Foleg, hogy ezúttal az (ál)ezredfordulóra való tekintettel az egész mubalhét felturbózták és lett belole milleniumi megaparti; Hisztéria 2000! Ez már tényleg sok(k) volt nekem, úgyhogy döntöttem, el innen, minél messzebbre, minél melegebbre. Legelso merész gondolatom a Bali-szigetek volt (és akkor most a frappáns “Boli Baliban” címet adhatnám eme kis szösszenetnek), csakhogy lehetoségeimet erosen behatárolta kongó pénztárcám és a lemezbemutató-koncertünkig hátralevo csekélyke két hónap. Ennyibol kellett kihoznom valami trópusi telelést a közelben. Úgyhogy az Indián és Indonézián át Ausztráliáig tartó szárazföldi és vízi stoppolást (egyelore) elvetettem és maradt a mento ötlet; Afrika, pontosabban; Marokkó. Hát persze! Hiszen odáig vonattal is eljutok, a vonatjegy pedig nagyon olcsó tud lenni, ha a megfelelo helyen vesszük. Így jutottam végül arra az elhatározásra, hogy a téli tüzelore eltett forintjaimat becserélem kedvenc vonatjegy-díleremnél egy Budapest-Marrakech retúrra, és akkor még némi költopénz is marad, meg a kecske is jóllakik. Így is lett, villámgyorsan a tettek virágzó mezejére léptem és mire véget ért a szeretet kiárusításának gyalázatos ünneplése, a Nagy Karácsonyi Loveshopping  ami elol sajnos még nem tudtam elmenekülni a dec. 26-i VHK-koncert miatt  másnap azonban már az Orient-Expresszen tértem magamhoz, ahol meglepodve konstatáltam, hogy az elmúlt pár hónap alatt még 17-en csatlakoztak hozzám, miután hírül vették merrefelé készülök. Úgyhogy végül másféltucatnyian vágtunk neki a nagy kalandnak, de míg a többiek csak pár hétre jöttek, nekem feltett szándékom volt két hónapot kint maradni, hogy az itthoni hideg telet a kellemes afrikai melegben átvészeljem.

A párizsi átszállás még metszo hidegben, borig ázva történt, de Barcelonában már tavaszi napsütés fogadott, ami csak egyre jobban fokozódott míg leértünk a Gibraltári-szoroshoz, a dél-spanyolországi Algeciras kikötojébe. Ezután már csak egy másfél órás hajókázás volt hátra és révbe is értünk Afrika partjainál, ahol aztán tényleg tombolt a nyár. Na végre, ez az, ez kell nekem! Szilveszter napján már Marrakechben bandukoltunk, ahol tuzött a nap ezerrel, a minaretekbol szállt a müezzinek imakántálása, füstölok, fuszerek, kuszkusz és hasis illata kavargott a levegoben, a bazárban nyüzsgött a nép, arab, berber és tuareg árusok kínálták portékáikat, annyiféle dob volt, mint égen a csillag, alig gyoztem oket kipróbálni, a fotéren pedig tevehajcsárok, kígyóbuvölok, törzsi dobosok, akrobaták, fakírok, jövendomondók és egyéb fura szerzetek színesítették az amúgy sem unalmas összképet. Kis magyar kompániánk hangulata igencsak emelkedett volt, és nem csak a helyi elvarázsoló gandzsa hatása miatt, hanem mert közeledett az éjfél, fordult a kocka 2000-re, és arrafelé, hála Allahnak, nem az idétlen csákókban papírtrombitákat fújó, pofádba petárdát durrantó kurva vicces talajrészegek viszik a prímet, hanem emelkedett öröm van, színtiszta mámor, transz és extázis, tánc és ének alkonyattól pirkadatig, síppal, dobbal, nádihegeduvel. Ha pedig véget ér a bál (ami egyébként Marrakech foterén sosem ér véget, ott non-stop buli van, amíg világ a világ), szóval ha elfáradtál, akkor felkeresheted a sok “hammam”, azaz török stílusú közfürdo egyikét, ahol a helyi erokkel való kedélyes lubickolás és szaunázás után pár dirhamért, vagyis kevéske pénzért, olyan test- és lélekregeneráló keleti masszázst kaphatsz, hogy a fal adja a másikat. Na szóval eképp lettünk átvarázsolva 2000-be, és hogy a folytatás se legyen rosszabb, rögtön fel is kerekedtünk és nekivágtunk az Éden visszahódításának. Azaz elindultunk a Paradise Valley felé, ami egyébként a Rainbow-törzsek egyik kedvenc találkozóhelye. Megérkezésünkkor bebizonyosodott, hogy a hely elnevezése egyáltalán nem eltúlzott, az Édenkert tényleg valami ilyesmi lehetett. Banán- és datolyapálmák, narancsfák roskadoztak a sok gyümölcstol, tisztavizu jóízu forrás táplálta a halakban bovelkedo patak vizét, ami sok helyen több méter mély lubickolásra csábító tavacskává duzzadt, körös-körül pedig hatalmas, hegyikecskékkel tarkított, méltóságteljes sziklák meredeztek a vakítóan kék ég felé.És bár egy kis kertes-verandás kunyhón a színes “hippi-sheriff” tábla a rainbow-sok állandó jelenlétére utalt, hamar kiderült, hogy ok éppen elozo nap keltek útra a Szahara felé. Ezt egyébként a helyi berber Szivárvány-testvérektol tudtam meg, akik nagy örömmel fogadtak és mindjárt meg is vendégeltek minket kuszkuszra, teára, na meg persze “kif”-re, ami a tudatmódosító zöld növény és származékának helyi elnevezése. Meg se próbálom ecsetelni, hogy milyen kellemesen teltek itt napjaink, messzirol jött ember úgyis azt hiszi Szent Ferenc, hogy minden cseppje kincs, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a Bounty kókuszos csokoládé íze az kutyafasza tormával a Paradise Valley-hez képest, ha értitek mire gondolok ebben a jó kis képzavaros mondatomban. Egy hét múlva mégis felemeltük fenekünket a tejfölbol és útra keltünk, mert sejtettük, hogy másfelé is várnak ránk még csuda dolgok, csak gyozzünk betelni velük. Én egy sráccal elindultam kettesben stoppal Dél felé, a többiek is szétszéledtek kisebb-nagyobb csapatokban, aztán 1-2 héten belül mindannyian hazaindultak, lévén, hogy suli, meló, miegymás. Kettonket viszont, hál’Istennek, nem szorított semmilyen határido, úgyhogy nyugodtan, ráérosen nyomultunk a Szahara felé. Az autóstop nem igazán megszokott formája errefelé az utazásnak, értetlenkedett is erosen a helyi motorizált populáció, hogy ingyér szeretnénk a transzferszolgáltatást igénybevenni, de aztán végül mindig sikerült megtalálni az emberünket, aki nem a megkopasztásra váró gazdag turistát látta bennünk, hanem azt amik voltunk, csavargó templom egereit. Így aztán ingyen szállás és kaja is járt az ingyen fuvar mellé, a füstölnivalóról nem is beszélve, mivel errefelé is, akárcsak Indiában, napi betevonek számít Shíva szent növénye. Szóval panaszra igazán nem volt okunk, a Szaharából viszont elég hamar elegünk lett, pedig csak a szélén tevegeltünk pár napot az elso Oázisig, és a sivatagi kék emberkék is hihetetlenül vendégszeretoek voltak. Oket egyébként nem a vízipipázásból eredo delírálásunk láttatta vízihullaszínunek, (mint eloször hittük), hanem valóban kékes a borük, de nem azért, mert távoli bolygóról idetévedt ufonauták lennének, (ahogy a második szívás után már biztosra vettük), hanem ok azok a nomád berber törzsi emberek, a tuaregek, akiknek a bore az indigóval festett köpönyegüktol válik égszínkék árnyalatúvá. (Na persze én ezt a mesét nem vettem be, egyértelmu, hogy ok egy másik galaxis lakói, de ez most maradjon köztünk.) Szóval barátságos kék emberkék ide, naplementés tevegelés oda, azért a nappali elviselhetetlen száraz hoség és az éjszakai kurva hideg hamar meggyozött arról, hogy nem kell azt a sivatagi túrát annyira elnyújtani; szép volt, jó volt, elég volt. Úgyhogy hátraarc, irány az Anti-Atlasz, ott pedig balra el, egészen az Atlanti-óceán partjáig, ahol aztán egy olyan kellemes kis öblöt találtunk, hogy két hétig se té, se tova. Pálmafaliget, patakocska, környezo sziklafalak, szóval a szokásos paradicsomi díszlet, megspékelve a homokos parttal és a végtelen óceánnal, plussz egy csipetnyi berber halászfaluval a közelben. Szóval megintcsak belecsöppentünk a tutiba. Ráadásul a parton találtunk egy ideális, pecónak való barlangot  egy igen vad, de rövid ismerkedés után már kenyérre kenheto kóborkutyával és alomnyi kölykével, valamint két suhogó denevérrel  ahova mindjárt be is bútoroztunk, megteremtve magunknak a házorzovel védett, homokpadlófutéses, tengerre nézo apartmant, ahol még a félpanziós ellátás is biztosítva volt a hozzánk surun ellátogató falusi gyerekek részérol, akik lelkesen hordták nekünk zsákszámra a kagylókat, halakat, gyümölcsöket, alig gyoztük oket leállítani. A helyi sajátságos vendégszeretet netovábbja aztán az volt, amikor két, igencsak zsengekorú, tízéves leányzó, mint leendo feleség ajánlkozott fel, akik egy szemléletesen és igen obszcénen elorevetített nászéjszaka kecsegtetésével próbáltak minket házasságra csábítani, természetesen sikertelenül. Végül avval az ígérettel sikerült csak leszerelni oket, hogy pár év múlva visszajövünk és meglátjuk mit tehetünk az érdekükben. Úgyhogy a nászéjszakát elnapoltuk, viszont a lagzi-hangulat megvolt majd’ minden este, mivel a közeli falu apraja s nagyja rendszeresen tiszteletét tette nálunk és ilyenkor állandóan hoztak magukkal házilag eszkábált hangszereket; dzsembit, derbukát, kanzát. Az elso ketto az ugyebár dob, az utóbbi pedig egy gitárhoz hasonló 3 húros hangszer, igen érdekes mély hanggal, szóval egész sámánisztikus partik voltak ezek, énekkel, tánccal, és a végén – miut
án a környékbeliek hazamentek  jött a chill out, a napfelkeltéig tartó, végtelen óceánt bámuló és elringató hullámverését hallgató bölcs pipázgatás. Nem volt szar, na. És bár csábító volt a lehetoség egy hirtelen felindulásból elkövetett családalapítás általi letelepedésre, melybol kifolyólag hátralévo napjaimat gondtalan gyereknemzéssel tölthettem volna egy majdan virágzó berber-magyar uralkodó-dinasztia alapítóatyjaként, ám én mégis újra vándorbotot fogtam és folytattam utam, amiben nagy szerepe volt otthon váró hon szeretett kedvesemnek, valamint új kihívásokat, élményeket szomjazó és azok által csiszolódó, egyelore még tökéletlen természetemnek. Tehát érzékeny búcsú, zsák hátra, arccal elore, és pár nap múlva már a Magas-Atlasz északi lejtoin ténferegtünk, mígnem egy olyan helyre bukkantunk, amit Isten valószínuleg jókedvében hozhatott össze, még mielott elbaltázta volna az egészet a hatodik napon az ember megteremtésével. A hely neve Cascades d’Ouzoud, azaz Oliva-vízesések, és egy olyan, természet által kialakított többszintes, többzuhatagos, 100 méteres sziklafalról aláhulló vízesés-komplexum, ahol az alázúduló víztömegek vájta medencékben kellemes frissíto fürdot vehettünk a tikkasztó melegben, miközben fejünk felett karnyújtásnyira színpompás szivárványok lebegtek a szikrázó napsütésben. Mondanom sem kell, hogy ezen a helyen is elidoztünk kicsinykét, úgy kb. egy hetet, bevártunk egy holdtöltét, akárcsak a tengerparti barlangunknál, hogy ideális helyen tölthessük a teliholdat. Bár igazság szerint egész Marokkó ideális hely egy teliholdas éjszakára, kivételt csak néhány gagyi hely képez, mint például Casablanca, ami szerintem abszolút kihagyható, sot elkerülendo, mivel jó csengésu nevével ellentétben egy teljesen jellegtelen, minden egzotikumot és helyi sajátságot nélkülözo elnyugatiasodott modern nagyváros, csillogó-villogó bankokkal, irodaházakkal, sugárutakkal, McDonald’s-okkal, ipari negyedekkel, techno-fiatalsággal, szóval megvan minden, ami ellenszenves a nyugati kultúrában, úgyhogy Casblanca helyett akár otthon is maradhat az ember, esetleg leugorhat Miskolcra, jobban jár. Amit viszont nem érdemes kihagyni, az a Rif-hegységben megbúvó Chefchauen falucska, amely környezetének ritka szép természeti szépsége mellett arról híres, hogy ez a hely a haska egyik “fovárosa”. A környezo hegyekben termesztik az alapanyagot, azt a szép zod gyepet, és innen látják el az egész országot meg a világ jónéhány pontját minoségi marokkói csokival. Tulajdonképpen az egész falu, kisgyerektol az aggastyánig ezzel foglalkozik, termesztéssel, gyártással, eladással, szívással, persze akad néhány kivétel, ok csak szívják. Az áruboségre jellemzo, hogy kóstolóként többdekás darabokat vágnak hozzád ingyen, hátha másnap veszel egy pár kilónyit, grammokban itt nem is gondolkodnak, az nem tétel, annyit minden sarkon kínálgatás közben elszívatnak veled, úgyhogy egy félórás séta Chefchauenben felér egy túladagolással. Szóval csak óvatosan, nem árt a mértékletesség, gyengébb akaratúak jobb ha be se teszik a lábukat a faluba, mert sose találnak ki belole, ami persze nem feltétlenül hátrány azok számára, akik zombiként óhajtják leélni hátralevo életüket. De mivel számomra ez nem perspektíva, így hát könnyedén, szinte lebegve intettem búcsút ennek a vigyorgó falunak, és a hegyrol lefelé szökdelve azon kaptam magam, hogy ismét csak magam vagyok, azaz útitársamat sikerült megint elvesztenem. Bevallom nem tört le a dolog, ellenkezoleg. Már éppen ideje volt. Szeretek egyedül (is) csavarogni. Izgalmasabb, személyesebb, másabb. “Don’t worry, just go, brother”. Amúgy magam miatt már régóta nem szoktam aggódni, miatta meg reméltem szintén nem kell, felnott férfi, tud magára vigyázni. Erre az eshetoségre meg különben is felkészültünk és találkozót beszéltünk meg a Gibraltári-szoros spanyol oldalán a kompkikötoben, (ahol késobb aztán találkoztunk is), de ezt is csak azért, mert közös vonatjegyünk volt. Úgyhogy végül egyedül fejeztem be a marokkói csavargást, és meg kell mondjam, ez az utolsó pár nap volt a legtanulságosabb, de engedelmetekkel errol inkább nem sztorizgatnék, ez ahhoz túl személyes, ez már tényleg csak az én utam volt, csak nekem és rólam szólt, szóval azokat az élményeket inkább megtartanám magamnak. Mindenesetre mikor felszálltam a Spanyolország felé tartó kompra, egyszerre voltam szomorú és elégedett. Szomorú, mert megint véget ért egy nagy kaland, ámde elégedett is, mert megint gazdagabb lettem, nem is kicsivel.

Álltam a fedélzeten a korlátnak támaszkodva, tekintetemet a távolodó partra szegezve, és miközben fejemben kaleidoszkópszeruen fel-felvillantak az elmúlt hetek eseményei, arcai, foszlányai, én egyre csak egy bugyuta slágert dúdolgattam, mint akit megbabonáztak:

“Párduc, oroszlán, gorilla, makákó,
Bambusznád, majomkenyérfa, kókuszdió,
Szavannák, fekete nők, o-ó-o Afrika”

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close