Bejegyzések

Bejegyzések

Megérezni, mi is az igazi vágtázás

Nincs hozzászólás Hírek

Forrás: Magyar Nemzet

Van, amit nem lehet megtanulni, amire születni kell. Ez a helyzet a VHK-val is. Lehet arról beszélni, hogy csak póz, csak színpadi játék, hogy tudatmódosító szerek szülik, ám ezek az elméletek csak addig állják meg a helyüket, amíg valaki el nem megy egy koncertre és meg nem tapasztalja, hogy mi is az a vágtázójelenség.

H A N G ? H A T Á S
Kiss Eszter Veronika

Onnantól kezdve ugyanis kénytelen elismerni: ezek az emberek olyasmit tudnak, amit kevesen: a VHK tagjai személyiségükkel képesek valamifajta őserőt megidézni. Olyasmit, ami egyetemes, ami az emberré válás óta folyamatosan létezett. Lehet ezt révülésnek, tömegpszichózisnak nevezni, ez utóbbi egyébként nyilvánvaló is, de az is lehetséges, hogy nincs másról szó, pusztán a bennünk rejlő energiák felszabadításáról. Mindenesetre Grandpierre Atillát leginkább táltosnak nevezném, és nem térnék ki arra, hogy ez a szó mennyiben jelent mást, mint a sámán, aki nem tudja, az is pontosan érzi. És ez az, amire mindig is születni kellett.

A VHK tagjai nem írtak számokat, nem vetették papírra, legfeljebb a szöveget. Gyűjtötték a képi és zenei motívumokat, amelyeket láttak, hallottak, vagy egyszerűen csak éreztek, és addig zenéltek, amíg teljesen egymásra hangolódva egy emberként tudtak érezni, gondolni, és így képessé váltak arra, hogy a közösségben megszületett üzenetet a szélesebb közösséggel (hangsúlyozottan nem közönséggel) is megosszák. Ehhez olyanfajta alázat és egymáshoz fűződő baráti kapocs kell, ami csak a VHK-ban volt meg. Talán ezért is vált ennyire közösségivé a zenéjük élménye. A látvány, az installációk, a testfestés, a rituális színház náluk csak eszköz volt, amely segítette a zene célba érését. Tudatmódosítókról pedig nyilvánvalóan szó sincs, teljesen józanul is magával sodor a zene lüktetése. A legdöbbenetesebb azonban, amikor szembesülünk: a képekért, installációkért, látványért felelős Barcsik Géza grafikusművész komoly néprajzi ismeretei, a zene mpotívumai már a rendszerváltás előtti másfél évtizedben arról a korról szóltak, amelyről akkoriban jóformán megszólalni sem lehetett: a kereszténység előtti magyarságról, múltunk örökségéről, a hunokról és a vágtázó életmódról, a táltoshagyományról. Nemk csoda, ha leginkább a tiltás és az elhallgatás jutott nekik osztályrészül, az általuk képviselt közösségi erő azonban mindig megtalálta a kiskapukat, volt, hogy klubvezetők a megélhetésük kockáztatásával léptették fel őket, vagy hogy egy másik zenekar koncertjén úgy kaptak lehetőséget, hogy spontán felhívták őket ?vendégként? a színpadra.

Grandpierre Atilla a VHK feloszlása után a Vágtázó Csodaszarvassal folytatta a munkát, s bár a népi hangszerek jót tettek a hangzásnak, valahogy mégsem vált ennyire elementárissá az élmény. Most Életerő a régi-új zenekar neve, és ez a név alighanem találó, annak ellenére, hogy a közönség valószínűleg nem fogja megszokni, és reflexből VHK-nak nevezi majd őket. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ennyi év szünet után ugyanonnan tudták folytatni, ahol abbahagyták.

(Vágtázó Életerő: VHK-idéző. Petőfi Csarnok, április m25, 20:00.)

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close