Bejegyzések

Bejegyzések

Vágtázó Életerő: felrobbant a Pecsa

Nincs hozzászólás Hírek

Forrás: Kulturpart

Április 25-én a Petőfi Csarnokban koncertezett a Vágtázó Életerő nevű, a “VHK-t idéző” formáció. A spirális múltidézés valójában az örökkévalóság felé kinyújtózkodó jelen kegyelmi állapota volt, de tudunk ennél cifrábbat is: a zenekar fellépése az év eddig legfontosabb hazai kulturális eseménye volt.

Mint minden mítosz, a VHK sztorija is sűrített történelem. A teltházas koncerten minden megtörtént, amiért a rock and rollt kitalálták, azaz, hogy intenzívebben éld meg az életedet, mint ahogy a ?felgyorsult világra? hivatkozók élik, tombold ki magad, tisztulj meg az elemi erejű szertartásban. Járj egy lépéssel az élet előtt. Persze, nem tudjuk, hogy volt-e egyáltalán a bűnös rock and rollnak valaha is egyetlen tiszta pillanata, az azonban biztos, hogy a tiszta forrást a VHK megtalálta.

Csak annyi közük volt a rock and rollhoz, hogy használták, mint egy eszközt. Először e sorok írója 1986-ban volt VHK-koncerten az Almássy Téri Szabadidőközpontban. Addig azt hitte, hogy a rock and roll maga a biztosító kötelek és rácsok nélküli cirkusz, aztán ott, az Almássy parkettjén rájött: nem idomított állatokra van szükség, nem a kiszámíthatóságra, hanem pont ennek ellenkezőjére.

A Vágtázó Életerő azt hozta vissza szombaton a Petőfi Csarnokba, ami a VHK 2001-es feloszlása óta eltűnt a magyar pop csillagegéről: az ösztönösséget, kiszámíthatatlanságot, a megzabolázhatatlan életerőt. A tiszta transz állapotát, mely nem egy kreált idol imádatáról szól, hanem a rítusról, végső ismeretforrásaink feltárásáról, arról, hogy nem állunk szemben a világgal, hanem azonosak vagyunk vele.

Ezt a rítust, végső ismeretforrást pedig Grandpierre Atilla (VHK), Németh László Fritz (VHK), Balatoni Boli Endre (VHK), Mestyán Ádám (VHK), Molnár Lujó (VHK), Szabó Kristóf (Yava) nyújtotta át nekünk. Utóbbi, a Yava ütőse, olyan fantasztikus teljesítményt nyújtott, hogy tiszteletbeli VHK-taggá kéne ütni. Amit Bolival, a másik dobossal műveltek, az eltörölte az ún. rock and roll cirkuszhoz tartozó hülyeséget, a dob-showt, mint olyat.

A koncert maga volt a világösztön kiugrasztása, Grandpierre pedig mint az est főpapja ezt a csillagközi zenei utazást, ha úgy tetszik, törzsi-, sámán-, transz rock and rollt választotta arra, hogy illusztrálja azt a kozmikus tudást, amivel olyan közvetlen kapcsolatban van, mint a régi ember, aki isteneit a házi tűzhelyén tartotta, és bevonta őket élete minden mozzanatába.

A zenekar szabályosan berobbant a színpadra. Olyan intenzív volt a nyitány, hogy a közönségnek idő kellett, míg ráállt a zenekar fordulatszámára. Ez kb. a harmadik tételként előadott Ki vele az Istenért című dallal jött el.

Lefegyverző mindaz, amit a zenekar tagjai a dalformáról elmondtak nekünk.
A dalépítés öntörvényűsége, a dekomponáltságot egybetartó őserő, a levitáció és az ősrobbanáshoz hasonlítható energiák egymásba játszása. Ez volt a Vágtázó Életerő: belső világunk hatalmas, ismeretlen birodalmainak felébredése a hosszúra nyúlt téli álomból, megrázkódtatása és kirohanása a csillagok közé, hogy belemerüljön a végtelenségbe és elvesszen benne a térrel és idővel együtt.

Korábban számosan voltak, akik megpróbálták a három és felé perces rock and roll tartományt kiszélesíteni, de ez nem sikerült sem a fél órás magamutogató prog-rock show-k sztárjainak, sem az egyperces punk dühöngőinek. Itt most három olyan majd? félórás zenei utazás is elkaphatott és pörgethetett a végtelenbe, amely maga volt a Mindenség zenéje, igazi elme-bontogató varázslat. Először láttam igazán felszabadultan játszani Mestyán Ádámot, a VHK utolsó periódusában zenélő, akkor még kamasz, mára már meglett és magabiztos muzsikussá érett költőt. Fel-alá rohangált a színpadon, majdnem annyit mozgott, mint Atilla. Lujó és Fritz jórészt egy helyben álltak, de mentségükre legyen mondva: olyat gitároztak, ami egyedülálló a magyar popkultúra történetében. És akkor mondjuk már ki végre, a Vágtázó Életerőnek kb. annyi köze van a pophoz, mint az eredeti népmeséknek a Disney-féle Hófehérkéhez.

Talán csak azon lehetne elmerengeni, hogy jó-e, ha a 8-10 perces tételek végén teljesen leáll-e a zenekar, nem lett volna-e szerencsésebb, ha egyik dal átfolyik a másikba, úgy, ahogy a nyolcvanas években is. De ez legyen a legkevesebb. Most más volt az alkotói koncepció, olyan hosszúak és olyan rafináltan felépítettek voltak a szerzemények, hogy a fiúk így gondolták helyesnek a struktúrát. Rendben van.

Ahogy a koncert is, mely közös nevezőre hozta a közönséget, a hagyományt, és a teremtést. És közben talán azt is megtanultuk, hogy a hagyományok idősebbek a legrégebbi csontmaradványoknál, tehát nincs mese, hagyományainkból ki tudjuk hámozni a múltat, mindazt, ami abból a korból származott, amikor az ember még társalgási partnere volt az Istennek, az állatoknak, a növényeknek, a csillagoknak. És a nagy egységben kirajzolódnak előttünk az emberiség törvényszerűen eljövő boldog jövőjének a koncert adta látóhatáron felcsillanó, első körvonalai.

P.Z.L.

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close