Bejegyzések

Bejegyzések

VHK-ról

Nincs hozzászólás VHK archív cikkek

Forrás: Magyar Pavilon – tamas.batya.tripod.com

A zenekar, mely minden sorból kilóg – nem csak a rádióban, liftben, bevásárlóközpontban hallható zenék készítôinek sorából, hanem még abból az undergroundból is, ahova akarva, akaratlanul tartoztak, tartoznak.
A Vágtázó Halottkémek egészen másképp szól, máshogy fogalmaz, mint e M.U.Z.I.K. többi fôhôse, mégis, itt a helye, vitathatatlanul. Elválaszthatatlan része ennek a történetnek, e sorok írója azonban – bár koncerten többször látta a VHK-t – otthoni “fülbevalónak” éppúgy nem tudja használni, ahogy Kamondy Ágnes sem foglalhatta be a korszak zenés színházi emlékmuvébe: a VHK nem írt szép dalokat Közép-Nirvániából, hanem az égre üvöltött, torka szakadtából. Nem a sanzonhoz húzott, hanem a sámánokhoz.
1978 áprilisában, akkortájt, amikor a Spions két tagja Párizst választotta, a Budapesti Muszaki Egyetem egyik klubjában elsô tudatos punk-koncertjét adta a Vágtázó Halottkémek – hörgésük, üvöltésük egyúttal e krónikás elsô punk-élménye lett. A koncert egyébként félbeszakadt, nem lehetett pontosan tudni, mi történt, a szervezôt késôbb, állítólag emiatt az este miatt, kirúgták. Grandpierre Attila (ének), Czakó Sándor (gitár), Ipacs László (dob), Pócs Tamás (basszus) és Molnár György (gitár) a 60-as évek vad klasszikusaiból kiindulva valami összehasonlíthatatlanul vadabb dolgot produkáltak. Akkor azt írtam, a Halottkémeknek be kellene futniuk.
Ma már tudható, bizonyos szinten ez meg is történt: a leghosszabb ideje muködô magyar alternatív zenekarként biztos tábort építettek ki maguknak itthon, gyakran szerepeltek nemzetközi porondon, lemezeik jelentek meg. Nem tudtak beljebb kerülni a perifériáról – ilyen zenével nem is lehetett volna -, de hírük van, és ez tisztes eredmény.
Már 1978-ban – két évvel legelsô, gimnáziumi koncertjük után – “Hej! Hej!” kiáltásokkal tartottak kapcsolatot közönségükkel. Az évek során világossá vált ennek oka: egyre többet és egyre következetesebben beszéltek zenéjük sámánisztikus vonásairól, koncertjeik rituális jellegérôl, a legôsibb idôk zenélési módjához való kötôdésükrôl; ezek és a hasonló egyszótagos kiáltások a szavak nélküli, extatikus kommunikáció eszközei.
“Zenénk sok lényegi jegyben közös a hunok zenéjével: rendkívül ritmikus, az énekesek farkasok módjára üvöltenek, s a pentaton dallamvilág. A mi zenénk mágikus, mai népzene, letisztult állapotban, belsô szükségszeruségbôl születik folyamatosan a színpadon, folyamatában váratlan újdonságokat hoz, megráz, felkavar, megtisztít – újra teljes életre ébreszt” – írták magukról 1986-ban a Vágtázó Halottkémek és a népzene címu füzetben, hozzátéve:
“1976-ban a VHK még teljesen ösztönös zenét játszott – semmi ismerttel meg nem elégedve folyamatosan teremtve világát. A hetvenes évek végére jártunk be ebbôl akkora földet, hogy megértettük: az ôsi magyar népzenét, a sámánzenét teremtô erôk azok, amiket mi ébresztgetünk. A Diószegi Vilmos kutatta sámánénekek jellegzetes monoton dobritmusa, a sámánszövegek tagolása, dinamikája, fohászai valóban megdöbbentôen egyeznek sok szövegünkkel.”
A sámán-kapcsolat, az ôsi tüzek élesztgetése a 80-as évek legelején még nem volt evidencia – ami evidencia volt, azt úgy nevezték: punk rock. Punk, de nem a forma, hanem az energiatöltet miatt. Hozzájuk hasonlóan hátborzongató és felkorbácsoló zenére senki sem volt képes, sem abban a körben, ahol mozogtak, máshol pedig pláne. Mindenki másnak számaik voltak, ôk felmentek a színpadra, belevágtak, üvölteni kezdtek, vonaglottak, megkínozták hangszereiket, a végletekig feszítették, aztán valahogy vége szakadt, fel lehetett lélegezni vagy falhoz vágni egy üres üveget.
Én úgy gondolom, a megformáltság legalább annyira, ha nem jobban elvezethet ahhoz, amit az alkotó ki akar fejezni, ôk deklaráltan a spontaneitást tartották zenéjük egyik legfontosabb elemének. Hogy a zene ott szülessen, éljen és haljon meg a színpadon – így is nevezték: életzene. “A legborzalmasabb, legrohadtabb dolgoktól a leggyönyörubbekig, a születéstôl a halálig, a szerelemtôl az elválásig felölel mindent” – fogalmazott egy interjúban Czakó Sándor (Magyar Ifjúság, 1988).
1980 után, amikor rendszeresebbé váltak fellépéseik, már Soós Lajos basszusgitározott és Szabó István gitározott a VHK-ban, amely “státuszában” a fôvárosi klubokat megtöltô “nagyok”, a Bizottság, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport közé tartozott, ám hatása amazokétól egészen eltérô zenekarok születésében és akcióiban érzôdött. Noha ôk is kvalifikált értelmiségiek – Grandpierre csillagász, Czakó nukleáris mérnök, Ipacs fizikus, Soós tanár – a 80-as évek elejének punkjai inkább az ô nyomukban szervezôdtek közönséggé, és intellektuálisnak egyáltalán nem nevezhetô zenekarokká.
Ezekbôl a kis punkzenekarokból jöttek azok a fiúk is, akik idôvel tagcserék vagy létszámnövekedés folytán maguk is Halottkémmé váltak: 1982-ben Németh László Fritz (gitár; azelôtt a Sock és az Elhárítás tagja), 1983-ban Árvai Viktor (üstdob; szintén Elhárítás), 1986-ban, az ô helyén Balatoni Endre Boli (üstdob; azelôtt Commando, T-34, Marina Revü). Az ETA pedig számot írt hozzájuk: “Az Attila jól csinálja…”
A színpadon fékevesztetten hadonászó, rohangáló Grandpierre gyakorlatilag megtanította pogózni a pesti népet. Mozgásának köszönhette Bódy Gábor ismeretségét is, aki egy Beatrice-koncerten meglátta, a nézôtéren, akcióban.
A folytatás jól ismert: a rendezô 1981-ben egy filmgyári sminkfesztiválnak álcázott stúdiókoncertre invitálta a VHK-t (a Kontroll, a Neurotic és az URH mellett), majd 1983-ban ráírta, s rábízta a Kutya éji dala címu nagyjátékfilmje egyik fôszerepét: egy ifjú csillagász, aki a mátravidéki csillagvizsgáló és egy budapesti koncertterem között ingázik, ahol féktelenül energikus, ám sokak számára elviselhetetlen zenét játszó együttese élén ordítva uzi ki magából az ördögöt, hajszolja magát és közönségét exttatikus, kozmikus élményekbe.
Hamarosan Gyarmathy Líviának is szüksége volt a Vágtázó Halottkémekre, de az ô filmjében (Egy kicsit én, egy kicsit te, 1985) a zenekar csak egy program, ahová, szörnyuség!, hogy mik vannak manapság!, a fôszereplôk gyerekei elvetôdnek.
Kezdettôl fogva volt a VHK-ban teátralitás – tollba mártott testtel, halakat hálóban magukra aggatva is lehetett látni ôket színpadon -, a 1982-tôl azonban nagyobb koncertjeiket saját Rituális Színházuk elôadásai vezették be, keretezték: síp, dob, nád, fa, avar, háncs, kötél, koponya és lányok fôleg, bár fiú is akad – a tavasz, a teremtés, természetközeli, táncos rítusai, magyar néphagyományok rock-környezetben, természeti hangeffektusokkal
Ez persze már megrendezett, eltervezett spontaneitás. Valószínuleg a lemezkészítés lehetôsége, a véges idôtartam is arra ösztönözte a VHK tagjait, hogy zenéjüket megfoghatóbb struktúrába szervezzék, a lemezeiken megszólaló darabok már számoknak is tekinthetôk, elejük, végük van, valahonnan valahová fejlôdnek, méghozzá, kényszeruen, viszonylag rövid idôhatárokon belül. A lemezborítókon pedig kölcsönvett szibériai sámán-design, kvázi rovásírás, harci jelenetek.
Ma már természetes, hogy a VHK lemezen is hallgatható, de a 80-as évek nagy részében, a filmszerepek ellenére is, ez eléggé illuzórikusnak tunt. Látni ugyan nem láthatták a betiltásukról szóló írást, valószínuleg nem is létezett ilyen, az viszont tény, hogy elég sok koncertjük – engedély híján – elmaradt, s elôfordult, hogy álnéven Svihák (benne a VHK három betuje) szerepeltek.
Elsô hangjaik 1981-ben kerültek rá egy NSZK-ban készült nemzetközi válogatás-albumra (Fix Planet), 1984-ben, turista útlevéllel indultak neki elsô nyugati fellépéseiknek (Koppenhága, Nyugat-Berlin, az itteni rádió részletet is adott a koncertjükbôl), amit aztán rendszeres külföldi meghívások követtek, találkoztak egy német menedzserrel, Dietmar Lupferrel, aki bízott bennük, utaztatta ôket, kiadta lemezeiket, majd felfigyelt rájuk a Jello Biafra, az amerikai punk egyik atyamestere, s az ô cége újra kiadta a VHK-albumait.
Három “rendes” nagylemez után egy 1993-as koncert kiadásával foglalták össze az addigiakat, ekkor Grandpierre, Ipacs, Soós, Németh és Balatoni mellett Fidó Attila (gitár) szerepelt velük (ezen a hangszeren, Czakó kiválása, 1988 óta Fidó Béla és Balásfalvi Gábor is játszott egy-egy ideig – s ahogy a lemezborítók grafikájában, úgy a gitárhangzásban is feltunt némi nemszeretem – és a pogány szertartástól is idegen – metal-hatás).
“Tény, hogy Czakó excentrikus, kiszámíthatatlan gitárjátékának hiányát érzi a VHK, de ugyanakkor azok, akik a helyére kerültek, sok új színt hoztak a zenekarba – nyilatkozta errôl Ipacs László (VOLT, 1994). – A VHK koncepciója és zenélési módszere lényegében nem változott. Talán jobban tudjuk ma, hogy mirôl beszélünk. Pontosabban meg tudjuk fogalmazni zenei elképzeléseinket, mint korábban, amikor a káosz nagyobb szerepet kapott a zenénkben. Ha az ember foglalkozik például a nyelvvel, akkor jobban meg tudja fogalmazni a mondanivalóját – ez történt a VHK által kifejlesztett zenei nyelvvel is. A VHK zenéje ugyanakkor tartalmilag is jobban közeledik ahhoz a korábban megfogalmazott alapvetô zenei törekvésünkhöz, mely szerint a népzene legrégibb rétegeivel kell azonosulni. A XX. századi emberiségnek szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az igazi, ôsi alkotó tevékenységek (és így a zenélés is) mágikus alapon nyugodtak. Az Ember és a Természet törvényein alapultak, ezért nem turték a beidegzett sablonos megoldásokat. A VHK ösztönös zeneteremtéséhez ma bizonyos értelemben több tudati tényezô járul, mert egyre inkább megértjük, hogy mi zajlik bennünk. Azt hiszem, ez pozitív jelenség.”
A lényeg pedig, ami deklaráltan ugyanaz maradt, így hangzik, Grandpierre Attila szavaival:
“Ez egy tudati utazás, a tudatosból a nemtudatosba, legmélyebb, ismeretlen belsô világunkba. Olyan állapotba, ahol minden külsô gátlástól, befolyástól, féktôl mentesen, szabadon és közvetlenül nyilatkozik meg a létünk. A tudat mindig szabályozott muködést jelent, legalább két oldalról satuba fogva. Biztosít a tudat azzal, hogy kipányváz. Ott lebeg a test kényszerzubbonyában, minden oldalról rögzítve, minden veszélyre felkészülten, maga ellen bebiztosítva. Igy már nyugodtan szemlélheted a világ folyását. Amit mi csinálunk, az az, hogy elvagdossuk ezeket a köteleket, élni tanulunk. (…)”
Grandpierre Attila versei és dalszövegei A mindenség ôrjítô varázsa – agyrakéták címu kötetben jelentek meg (Seneca, 1995).
Szőnyei Tamás

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Close