Tagok:

• Czakó Sándor – szólógitár (1975-1990)
• Ipacs László – dobok (1975-2001)
• Molnár György – szólógitár (1975-1980)
• Grandpierre Attila – ének (1975-2001, 2008-)
• Simon Miklós – basszusgitár (1975)
• Orbán Ottó – basszusgitár (1976-1980)
• Pócs Tamás – basszusgitár (1978-1981)
• Soós Lajos Szónusz – basszusgitár, hegedű (1980-1995, 2008-)
• Szabó István – szólógitár (1980)
• Németh László Fritz – szólógitár (1982-2001, 2008-)
• Árvai Viktor – üstdob (1983-1986)
• Balatoni Endre Boli – üstdob (1986-2001, 2008-)
• Fidó Béla – szólógitár (1988)
• Balázsfalvi Gábor – szólógitár (1990)
• Sidoó Attila (Fidó) – szólógitár (1990-1995)
• Ludányi László – basszusgitár (1994-1995)
• Korona Levente – basszusgitár (1995-1996)
• Molnár Lajos Lujó – szólógitár (1996-2000, 2008-)
• Mestyán Ádám – basszusgitár (1996-2001, 2008-)
• Borsay Levente – üstdob, cserépdob (1997)
• Vécsi Tibor – ének (2001)
• Both Miklós – szólógitár (2001)
• Szabó Kristóf – dobok (2008-)

Betiltások (Forrás: Wan2 2009.04.05.)
A VHK 1975-ben alakult egy Denszesz nevű középiskolai zenekar utódaként. Első koncertjét 1976-ban adta az István gimnáziumban. Olyan zsigeri felfordulás tört ki a színpadon és a közönség soraiban, hogy a mit sem sejtő gimnáziumi énektanár nem hitt a fülének és a szemének. Félbeszakította a koncertet. Két év telt el, mire sor kerülhetett a következő fellépésre a BME Ezres klubjában. A keddenként tartott dzsessz-koncertek rendszerint 5-10 főnyi hallgatóságához szokott helyszínen az ország legkülönbözőbb részeiből igencsak meghökkentő kinézetű fiatalok érkeztek. Húsz perc múlva itt is félbeszakították a koncertet. Ez a buli megint betette a kaput, újabb két éven át nem jutottak fellépési lehetőséghez. A hatóságok telefonon vagy személyesen ajánlották a szervezőknek, illetve a helyszíneknek, hogy maradjon el a koncert. Ha az ok után érdeklődtek, a válasz ennyi volt: „Még álmotokban se gondoljátok, hogy megtudjátok.” Budapesten ’86-tól lazult a póráz, vidéken ehhez még két év kellett. A VHK agylövéses szövegei – amelyek közül, ha csak egyet én írtam volna, már meg is halhatnék – politikamentesek voltak, a valódi bűnük az volt, hogy egy olyan pozitív jövőképet festettek fel a zenéjükkel, amitől megvadultak az emberek. Igaz, valójában egy elfelejtett, kimeríthetetlen ősi világról lebbentették fel a függönyt.

Zaklatások
A rendőrök rendszeresen zaklatták a zenekar tagjait, Grandpierre-t pedig első számú közellenségként emlegették. Házkutatással is próbálkoztak, de egyszerűen nem nyitottak nekik ajtót, a zár átlövését pedig végül mégse vállalták. A Hazafias Népfront kilakoltatással is fenyegetőzött. A III/III-as anyagoknak csak a 10%-a maradt fenn, és az is tömény mocskolódás, különösebben nem érdekfeszítő. A várakozással ellentétben, a betiltások és támadások csak még jobban összekovácsolták a zenekart – a test tovább bírta a korbácsnál.

Tévhitek
A hatóságok nem is valamifajta demonstrációtól tartottak, inkább attól, hogy az emberek ledobják magukról az igát, megrázzák magukat és felébrednek, ami az ő olvasatukban azt jelentette, hogy megőrülnek. Volt, hogy azt állították, 15 embert kellett elvinnie a mentőknek, mert megháborodtak a koncerten. Ez természetesen hazugság volt, de tény, hogy a koncertek helyszínén általában több mentőautó is készenlétben állt. Az a pletyka is terjedt, hogy emberek halnak meg a VHK fellépései alatt, de ebből is csak annyi volt igaz, hogy a Fekete Lyukban, ahol a legdurvább koncertek voltak, halálfélelme volt az embernek, mert a levegőben több volt a bakancs, mint a kéz.

Külföld
A VHK először ’84-ben jutott ki külföldre a Kutya Éji Dala (1983 – Bódy Gábor) című film bemutatása kapcsán. A rendszer rozsdás rácsainak a feszegetésére a legjobb példa azonban a következő útjuk volt: 1986-ban Amszterdam volt Európa kulturális fővárosa, és tartottak egy magyar hónapot. Kérték a magyar hatóságokat, hogy javasoljanak olyan magyar zenekarokat, akik képviselik a magyar kultúrát és a magyar fiatalokat. Ők javasolták a Dolly Rollt és az R-GOt. A szervezők elmentek, megnézték őket, majd újra feltették a kérdést a magyar hatóságoknak, de most úgy, hogy kiket nem ajánlanának egyáltalán. Ez volt a VHK. Az ő kiutaztatásuk azonban sértette a Magyar Népköztársaság érdekeit. A szervezők a holland külügyminisztériumon keresztül elérték, hogy az amúgy is éppen Magyarországra utazó Beatrix holland királynő közbenjárjon a VHK érdekében a magyar csúcspolitikusoknál. Így végül az utolsó pillanatban kijutottak.

Testen kívüli élmények
Czakónak, Szónusznak és Attilának rendszeresen voltak látomásaik, testen kívüli élményeik koncertek közben, sőt, még próbákon is. Például a kilencvenes évek elején Hamburgban Attila egyszer csak azt vette észre, hogy megszűnt az idő és a tér: „Csilingelő hangokat hallottam, odanéztem, és galaxisokat láttam. Odarepültem, cikáztam, majd arra gondoltam, hogy jó lenne tudni, ki vagyok én. Rájöttem, hogy egy piros pont vagyok, és bárhova repülhetek a csillagok között. Aztán rájöttem, hogy ember vagyok és a Földön élek a Naprendszerben. Megpróbáltam visszajutni a testembe. Nem tudtam, hogy mi az a Hamburg, de éreztem, merre kell menni. Meg is találtam magam, és a köldökömön keresztül visszacsusszantam a testembe. Emlékszem, meg voltam lepve, hogy mozgok és táncolok, ugyanis arra számítottam, hogy a földön fekszem majd, a többiek fölém hajolva, mentő kihívva… Féltem, hogy kilökődöm a magától működő testemből, ezért csak szépen fokozatosan vettem vissza az uralmat a testem felett. Veszélyesek ezek az utazások, de érdemes kockáztatni, mert rengeteget lehet tanulni belőlük. Én már legalább húszszor megtettem ilyen utat és mindig vissza tudtam jönni. Egyszer Koppenhágában mind ugyanazt a látomást láttuk. Egy domboldalon mentünk felfelé, és a dombtetőre érve egy gyönyörű napfelkeltét láttunk. Minden részlet egyezett.”

A zene születése
A VHK másvilági zenéjére a pszichedelikus spontaneitás mellett volt még egy recept: a tagok összegyűltek, mindenki elmondta, mi zajlik éppen a szívében, a lelkében, fejében, aztán ezeket az érzéseket képekbe öntötték és ezt az érzésgombolyagot, kisfilmet próbálták megzenésíteni. Egy félig irányított improvizációról beszélünk. Ez már így önmagában is extrémül hangzik, nem beszélve Grandpierre impulzusairól: „Sokszor hallucinálom a zenét, hallom az éneket és én csak megismétlem azt. Ez egy utazás, látom, hallom a zenét – én csak megyek utána.” A VHK pogány zenéjétől elválaszthatatlan Attila sámánisztikus tánca: „A Balatonon egy hajón tört ki belőlem először ez a tánc, ott azonnal kihúzták a zenekart az áramból, mert még öten megőrültek velem, és megijedtek a szervezők. Sokan kérdezték, hogy mit szedek, mert tisztán így nem lehet táncolni. Márpedig én legfeljebb nyugtatót szedtem fékező erőnek, mert tudtam, hogy az őserő sokszor szinten életveszélyesen tör ki.”

Rituális Színház
A VHK általában egy „eseményhez” kötötte a fellépéseit, legyen az napforduló, vagy „a halál temetése”. Adta magát, hogy mindennek valami keretet adjanak. Idővel a VHK fellépéseinek hozzátartozójává váltak a Rituális Színház előadásai, amik már a végletekig fokozták a koncertek vallásos töltetét. A Rituális Színház Kirsten Dehlholm dán rendező kezdeményezésére alakult meg. Jankai Ági, aki a Rituális Színház egyik vezetője volt, Grandpierre javaslatára a magyar mitológia ünnepeit kezdte feleleveníteni Kuraly Edittel, a Rituális Színház másik vezetőjével. A Rituális Színház idővel függetlenítette magát, önállóan találták ki a témáikat, mint például az élet körforgása, és ez alá zenélt, improvizált megvilágítás nélkül a zenekar a koncertek előtt.

Koncertek
A Vágtázó Halottkémek – nevükhöz híven – a ma élő emberek 99%-át tetszhalottnak tekintették és pontosan ezen akartak változtatni. A VHK az üstökénél fogva rántotta elő az emberből a mélyen szunnyadó valódi énjét. Olyan érzés volt nézni és hallgatni őket, mintha a vérünk átáramlana beléjük a fülünkön keresztül és az övéké belénk, egyenesen a szívünk közepébe egyfajta ponyvaregényszerű sokkoló adrenalininjekcióként, közvetlenül defibrillálás után. Szinte már hittünk benne, hogy akár a halottak is felkelhetnek a sírjukból, de hogy valami titkon elásott emberi lény szabadult ki 20. századi héjunkból a koncert idejére, az egészen biztos. És ennek a belső világnak a zsibbasztó megelevenedése, életre keltése az, ami a VHK feloszlása óta sokaknak végtelenül hiányzik.

A lényeg
Miért maradandó és egyedi a VHK? Nem azért, mert jobbak, vagy alapvetően mások a szövegeik a szokásoshoz képest, hanem mert a szövegek, bármilyen hátborzongatóak önmagukban is, a zenével együtt nyerik el igazi jelentésüket. Nem is magától a szokásos értelemben vett zenétől – amit le lehet kottázni belőle, az csak töredéke a lényegnek. A lényeg a hozzáállás rendkívülisége, az élet hihetetlen jelentősége, ami minden szokásos szempontot elhomályosítva, elfelejtve, egy teljesebb, merészebb és fenségesebb valóságként vágódott ki belőlük, amikor egymásnak szárnyakat adva a zenébe költöztek és ott időtlen életet éltek. Vagy ahogy Attila mondja: „A Természet a maga őrjítő teljességében végtelenül zseniális. A mi számunkra a zene kulcs volt az élet teljes horderejű felfedezéséhez, életszomjunk kiéléséhez, az élet végtelenből felcsillanó és végtelenbe zuhanó ünnepének tombolásához.”

Utódzenekarok
A VHK 2001-es feloszlása úgy hatott, mint pitypangra a nyári szél: Attila létrehozta a máig működő, a magyar népzenészek legjavát felsorakoztató Vágtázó Csodaszarvast, Fritz új zenekara a Magura, Ádámé a Yava lett, később pedig már együtt játszottak a Yavában. Boli a Narco Polo mellett eltöltött pár évet Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában, ahol szintén zenélgetett. Lujó létrehozott több zenekart is, először a Világfát, aztán még kettőt, végül leállt a zenekarosdival. Most pedig mindannyiuknak – és mindannyiunknak – itt van a Vágtázó Életerő.

Egy kis adalék a Wikipédiáról:

A VHK 1975-ben alakult meg Grandpierre Attila baráti társaságából Budapesten. Az alapító tagok: Grandpierre Attila (ének), Czakó Sándor (gitár), Ipacs László (dob), Pócs Tamás (basszusgitár) és Molnár György (szólógitár). Kezdettől fogva ösztönös zenét játszottak, teljesen szokatlan, ősi zeneértelmezésben. A zenekar tagjai elektromos gitárokkal is át tudták adni rendkívüli élményeiket egy bennük égő világról. 1986-ig be voltak tiltva, mégis gyakran léptek fel, mert olyan rendkívüliek voltak, hogy sok szervező vállalta a fellépésükkel járó kockázatot. Első fellépéseik rendkívüli hatására jellemző, hogy minden előzetes várakozástól eltérő, hihetetlen eseményként élték át a jelenlevők. “Először azt hittem, ilyen zenekar nincs is. Nem hallottam őket sehol játszani. Aztán kiderült, hogy van. Hallottam egyszer. Úgy tűnt, nagyon jó zenekar, bár a szöveget egyáltalán nem lehetett érteni, és a zene teljesen torz volt. Mintha minden ott történt volna a színpadon, a zenekar tagjai közt, de ennek ellenére kifelé, a közönség felé, és mintha semmi nem lett volna előre megírva, csak a szöveg. Aztán később kiderült, hogy mindez pontosan így van, csak néha még a szöveg sincsen megírva. Improvizáció az egész. Minden. Minden hang és minden szó. Csakhogy ez sem igaz. Biztos vagyok abban, hogy ebben a zenében – bármilyen kaotikus, improvizatív, össze-vissza, határozatlan, támadó… is …látszólag – semmi sem kitalálatlan. Egy abszolút pontos, és szavakkal ugyan nem, de magával az előadással és a zene-eseménnyel egyértelműen leírható teste van. Mert kompozícióról nem lehet itt írni. Ez nem kompozíció. Ebben a zenében minden eleve adott, attól a pillanattól fogva, hogy a múltban valakiben megszületett az ötlet: ezt kell csinálni; sőt, sokkal régebben adott minden, mindannyiunk elfojtott kollektív tudatalattijában: ezért olyan ismerős és olyan idegen. Minden adott, mindennek megvan a maga helye, és minden meg is találja helyét az előadás folyamán, és csak ott találja és találhatja meg helyét a gitárokon, a dobon és az énekhangon. Mintha valami hatalmas és erős vár állna a zenekar mögött, vagy egy olyan térkép, amire rá sem kell néznünk, hogy tudjuk, hol vagyunk. De a legfontosabb a mögöttes tartomány: az a világ, amely az eltűnt és elveszett közös kultúra-alapokat pótolja és egyben megteremti. Egyébként pedig nem is csak zene: színház, felolvasóest, hangköltészeti alkotóműhely, képzőművészeti esemény, és body-art performance: hiszen minden egyes koncert teljes kikészüléshez vezet, nyilván hogy fizikaihoz és lelkihez egyaránt, másképpen ezt a fajta művészetet nem is lehetne művelni: Grandpierre Attila egyfolytában rója a színpadot, szenved és élvez, egyszerre áldozza föl önmagát és ismeri meg magát a szavakat: egyszerre mágus és áldozat: olyan kollektív mítoszt teremt magának, amelyet csak ő ért, és ettől mindenkié: nemcsak a külsőt áldozza fel, hanem a belsőt is.”. A zenekar a jövő mágikus népzenéjét játszotta, amit gyakran írtak le a szokásos skatulyákkal, mint például etno-punk, sámán-punk, pszichedelikus hardcore.